Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

LIV.

- Döntsön, Uchiha Madara- szólalt meg újra az idegen alak, majd a levegőbe emelte a kardját.- A testvére... vagy a felesége? Egyikük ma meg fog itt halni. Lássuk, ki lesz az, akit feláldozol a másik biztonsága érdekében?
- Mi a célod ezzel?- kérdezte Madara idegesen.
- Cél? Arra nincs szükségem. Megteszem, mert megtehetem- mondta vigyorogva az idegen.
- Bátyám...- hallottam meg Izuna erőtlen hangját.- Ne foglalkozz velem, mentsd meg Amaterasut!
- Izuna, ne!- kiáltottam rá, aztán szembetaláltam magam Madara tekintetével.
A fájdalom, aggódás, kétségbeesés és reménytelenség egymást váltogatták a szemében, mialatt az enyémben összegyűltek a könnycseppek. Aztán Tobiramára néztem, a pillantása láttán pedig azonnal lefolytak arcomon a könnycseppek. Tanácstalan volt, nem tudott mit mondani. Neki is végig kellett nézni, ahogy végeznek vagy a húgával vagy a szerelmével.
- Velem végezz!- intéztem szavaimat a mellettem állónak, aki maximálisan élvezte a helyzetet.
- Ne!- kiáltotta egyszerre Madara és Tobirama, és mindketten tettek egy lépést felém.
- Még egy lépés és a lány meghal!- jelentette ki az idegen és kardja hegyét beleszúrta a combomba, mire felszisszentem.- Na mi az, hisz az előbb még meg akartál halni.
- Hozzá ne érjen!- hallottuk meg Madara hangját.
Komor volt és erőteljes, mégis tanácstalan, hiszen képtelen volt választani köztem és Izuna között. De nem hagyhatom, hogy Tobirama elveszítse őt, Madara pedig... ajj, a francba, én sem tudom mit tehetnék!
- Segíts már!- álltam meg tehetetlenül a rókát elzáró rácsok előtt.
- Ha akarnék se lennék képes rá. A lánc azonnal elszívná minden chakrám.
- Persze, csak élvezed a helyzetet, nem igaz?!
- Mit mondtál?!
- Te magad mondtad, hogy nincs szükséged egy ember szeretetére vagy társaságára. Biztos alig várod, hogy végezzenek velem...
- Az, hogy nem vágyom a társaságodra, nem jelenti azt, hogy szeretném ha meghalnál! De mint mondtam, nem tudok segíteni.
- Inkább ölj meg engem!- hallottam meg Madara kiáltozását, ami kizökkentett a gondolataimból.
Tátott szájjal bámultam rá, miközben egy újabb könnycsepp tört utat magának.
- Bátyám, ne csinálj felelőtlenségeket...
- Izuna!
- Én ezt... már elfogadtam. Tobirama!- intézte szavait a bátyámhoz, mire könnyektől fátyolos tekintettel pillantottam rá.- Nagyon szeretlek, remélem tudod. És ezt részben miattad is teszem, mindannyiunk miatt. Engem ölj meg!
- Milyen sajnálatra méltó, ahogy itt versengetek a halálért- nevetett fel gonoszul a kardos tag.- Kár, hogy én nem tudlak sajnálni!
Kijelentésével egy időben éreztem, ahogy kihúzza combomból kardja végét és átszúrja valamin, vagyis inkább valakin. A könnycseppek teljesen ellepték az arcomat. Nem kellett látnom, tudtam, hogy Izuna volt az, akibe beleszúrta hosszú kardját.
A világ egyszerűen belassult körülöttem, a hangok eltompultak a fülemben dobogó vér miatt. Láttam, ahogy Tobirama és Madara egyszerre megindulnak Izuna irányába. A testemet körülfonó láncok hirtelen eltűntek, ahogy a mellettem álló tag is köddé vált. Felültem, amilyen gyorsan csak lehetett és a fiúkat követve Izunához másztam a földön. Tobirama a karjaiba vette, miközben folyamatosan a nevét kiáltotta.
- Izuna, ne ájulj el, maradj eszméletednél!- mondta hangosan Madara, miközben legugolt mellém a földre.
- Izuna, ne hagyj itt!- kiáltotta a bátyám reményvesztetten, mire zokogva a tenyerembe temettem az arcom.
Éreztem, ahogy Madara átkarolja a vállaimat, aztán lecsúszik keze és megállapodik a derekamon. Közben odahúzott magához és szorosan átölelt, de én képtelen voltam abbahagyni a sírást. Kezeimmel szorosan megszorítottam Madara egyik karját, miközben tekintetem egy pillanatra se vettem le a bátyám karjaiban heverő Uchiháról. Izuna remegő kézzel végigsimított Tobirama arcán, majd magához húzta és lágyan megcsókolta. Utolsó erejével súgott valamit a bátyám fülébe, aztán felénk fordult.
- Madara... Amaterasu... vigyázzatok rá, kérlek...- szólt halkan.
Hangját leginkább suttogásnak lehetett nevezni. Szótlanul bólintottam egyet, képtelen voltam mondani bármit is, hiszen egy szó sem jött ki a torkomon. Madara is bólintott egyet mellettem, majd keserűen megszólalt.
- Kisöcsém, ne haragudj! Nem tudtalak megmenteni...
Izuna erre már nem reagált semmit, csak mosolyogva elaludt a bátyám karjaiban örökre. A mellkasomba hihetetlen fájdalom hasított abban a pillanatban, amikor láttam, hogy a bátyám könnyezve magához öleli Izunát. Fejemet olyan erősen fúrtam Madara mellkasába, amennyire csak tudtam, közben ő a fejemre hajtotta sajátját és szorosan lehunyt szemmel próbálta visszafolytani könnyeit, de nem sikerült.
Percekig ültünk ott a földön egymás zokogását hallgatva, amikor hirtelen betoppant a helyiségbe Hashirama néhány shinobi társaságában.
- Amaterasu, hát megvagy!- kezdte ünnepélyesen, majd könnyáztatott arcomat meglátva azonnal elkomorodott.- Mi történt?
Nem bírtam válaszolni, szorosan lehunytam a szemem és újra Madara mellkasába temetkeztem. Az Uchiha Hashiramáék irányába fordította a fejét, de ő sem szólalt meg, ahogy Tobirama is képtelen volt elmondani bármit is. Csak ültünk ott tovább csendesen zokogva, miközben az újonnan érkezők feszülten figyeltek.