Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XXXVII.

Éjjel nem aludtam valami jól, hála anyám esti hisztijének. Tobirama próbálta leplezni előttünk a csalódottságát, de én tisztában vagyok vele, hogy mennyire szar ez most neki. Kb olyan helyzetben van, mint én anno, amikor összejöttem Madarával. De azért az ő szituja még az enyémnél is rosszabb.
Reggel olyan voltam, mint egy hulla, amikor kimásztam az ágyból. A tükör előtt megállva még saját magamon is meglepődtem.
- Hogy lehet valaki ennyire zombi...?- méregettem magam, de minél tovább bámultam a tükörképem, annál szörnyűbbnek tűnt a látvány.
Ezért a számat elhúzva inkább a szekrényemhez léptem, és keresgélni kezdtem benne. Mivel a Nap a sötétítővel eltakart ablakon keresztül is kisütötte a retinám, úgy ítéltem meg, hogy húzok valami rövidet, mert semmi kedvem egész nap főni a ruháimban. Elég rég viseltem utoljára rövid nadrágot, ezért már az is dobott a hangulatomon, hogy végre felvehettem egyet.
Bár a szemem alatt még mindig fekete karikák éktelenkedtek, legalább fejben kicsit felébredtem már. A konyha felé menet útba ejtettem a fürdőt, hogy megmossam az arcom, de nem sokat segített.
Viszont minden álom kiment a szememből, amint beléptem a konyhába és megláttam az ott lévő társaságot. Hashirama Mito mellett állt a derekát átkarolva, Tobirama pedig Izuna mellett foglalt helyet, velük szemben Madarával.
- Végre...- sóhajtott fel a barátom, mire leesett állal sétáltam oda hozzá és az ölébe ültem.
- Na jó, mi a szar?- kérdeztem, amikor képes voltam egy értelmes mondatot formálni a fejemben.
- Ez nem egy mindennapi látvány, igaz?- kérdezte nevetve Hashirama.
- Az nem kifejezés. De mi ez a családi gyűlés?
- Ha hiszed, ha nem, véletlenül jött ez így össze- mondta Izuna.
- Véletlenül?- húztam fel a szemöldököm, mire Madara nevetve belepuszilt a nyakamba.
- Izuna már előttem eljött, de fogalmam se volt róla, hogy itt fog kikötni- magyarázta.
- Pedig gondolhattad volna- szólt bele Izuna.
- Hé, szoktam gondolkodni!- kiáltott rá Madara.
- Van mivel?- kérdeztük Izunával egyszerre, majd rögtön egymásra néztünk és elnevettük magunkat.
- Össze ne merjetek fogni ellenem!- kiáltotta Madara idegesen.
- Soha- nyugtattam meg.- Még mindig nem kedvelem.
- Én se őt- vágta rá Izuna, mire Tobirama sóhajtva nézett rá.
- Javíthatatlanok vagytok...
- Köszi- intettem neki.
- Én se bírlak, Senju!- mutatott rá Madara.
- Ne aggódj, mert én se téged- kontrázott Tobirama.
- Ők mindig ilyenek?- kérdezte Mito Hashiramától, aki csak bólintott egyet.
- Jobb, ha hozzászoksz.
- Na jó, bontsuk meg a bandát- mondtam és megragadva Madara kezét, elindultam kifelé.
- Most miért?- kérdezte.
- Nem akarok itt lenni, amikor anya hazaér- mondtam.
- Most hogy mondod, jobb ha lelépünk- indult el Tobirama is, maga után húzva Izunát.
- Nyugi, minket ilyen veszély nem fenyeget- hallottam meg Hashirama hangját.
- Egyem meg...- motyogtam.- Milyen szerencsés valaki.
- Ja...- értettek velem egyet a fiúk.
Útjaink hamar elválltak, mert érthető módon ők is kettesben akartak maradni, ahogy mi is.
Madarával ezúttal hozzájuk mentünk és kényelembe helyeztük magunkat a szobájában. Azonnal végig feküdtem az ágyon, mire Madara nevetve nézett rám.
- Csak most keltél fel...
- Attól még álmos vagyok. Éjjel max 2 órát aludtam, vagy még annyit se.
- A bátyádék miatt?- kérdezte komolyra fordítva a szót, miközben leült mellém.
Én is felültem törökülésbe és gondterhelten sóhajtottam egyet.
- Igen. Tegnap állt a bál rendesen.
- Anyám is ordított vagy 2 órán keresztül.
- A francba már!- csaptam az ágyra idegesen.- Miért ilyenek a szülők?
- Passz, szerintem egyszerűen csak el kellene fogadniuk.
- Szerintem is. Ehelyett látod mi van...- hajtottam le a fejem lemondóan.
Madara az állam alá nyúlva kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek, így halvány mosollyal az arcomon figyeltem rá.
- Majd biztos megváltozik a véleményük. Csak adjunk nekik időt.
- Nincs más választásunk- mondtam.
Madara ezután nem nagyon akart az öccséről dumálni, inkább gyorsan átterelte a témát kettőnkre. Az ő helyzetükön mi úgyse tudunk segíteni.