Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

VI.

Bár először azt hittem, nem fogok tudni aludni egy percet sem, a fáradtság miatt az egész éjszakát végigaludtam. Reggel Tobirama hangjára ébredtem, aki berontott a szobámba.
- Amaterasu, ébredj! Támadnak az Uchihák!
- Ne már!- kászálódtam ki az ágyból.- Nem ismerik azt a szót, hogy szabadnap?
- Siess, nem engedhetjük őket közelebb. Fel kell tartóztatnunk mindenkit!
- Egy perc és megyek!
Pillanatok alatt felöltöztem és az embersereget követve elindultam a csatába. Ismét.
Csakhogy ezúttal az Uchihák még kegyetlenebbek voltak, mint múltkor, pedig engem már akkor is megleptek ezzel. Még azt is éreztem, mintha többen lennének, de ez biztos csak a veszélyesebb támadásaik miatt volt. Minden erejünket be kellett vetnünk, hogy tartani tudjuk a frontvonalat. Mégis kezdtünk hátrányba kerülni. Egyre több Uchiha jutott át rajtam, és bár én  legelől küzdöttem, mégis zavart ez az egész.
Nagyobb területre kiható jutsura lesz szükségem! Legújabban kifejlesztett jég típusú támadásomat használtam fel, aminek jócskán lett áldozata. Valószínűleg azért is, mert nem számítottak rá, és aki a hatáskörébe került, nem tudta kivédeni. Legalább harminc Uchiha hullott holtan a földre, mire a többiek felfigyeltek rám. Egyszerre öten ugrottak felém, de támadásaikat hárítottam a jégpajzsommal. Azonban a közelgő tűz típusú támadásra nem álltam készen, és csak Tobiramának hála, hogy nem talált telibe. Egy víztámadással hatástalanította az Uchihák jutsuját, majd a hátamnak csapódott.
- Légy óvatos, ezek után nem fognak kímélni!- figyelmeztetett.
- Eddig se nagyon kíméltek!- mondtam, majd tovább indultam.
Elfelejtve a legutóbbit ismét az Uchiha sereg közepébe ugrottam, de ezúttal több Senju is követett. Szóval vannak itt még idióták rajtam kívül- gondoltam. Nem sok embernek jutna eszébe az ellenség közepébe ugrani rajtam kívül. Viszont az elsőre őrültségnek tűnő ötletem végül pozitív hatást hozott, mert sikerült megfékezni az Uchihákat. Elkezdtek megállni és egy helyben harcolni ahelyett, hogy megpróbáltak volna átjutni rajtunk.
Viszont még mindig úgy tűnt, hogy túlerőben vannak. Meghátrálni azonban nem lehetett, hiszen tartanunk kellett a vonalat. Ha mondhatok ilyent, igazi profiként harcoltam. Legalábbis annak éreztem magam. Egyetlen hibát követtem el percekkel később. Az viszont nem kevés áldozattal járt.
Már éreztem, hogy elfáradtam, és a sebességemből is veszítettem, ezért igyekeztem a fizikai támadásokra összpontosítani. De annyira koncentráltam az előttem lévő két ellenfélre, hogy észre sem vettem a hátulról támadó harmadikat. Mire érzékeltem őt, már késő volt. Félig hátrafordultam, miközben az előttem lévőkre halálos sebet mértem, de már nem volt idő azt a kardszúrást is védeni. Szorosan lehunytam a szemem és felkészültem a belém hasító fájdalomra, ami végül nem érkezett meg. Zavartan nyitottam ki a szemem, majd amikor megpillantottam az előttem álló személyt, aki kivédte a nekem szánt támadást, egy könnycsepp lefolyt az arcomon.
- Megigértem, hogy megvédelek... én soha nem szegem meg a szavam- suttogta Itama, majd utolsó erejével lecsapott az előtte lévő Uchihára.
Aztán élettelenül esett el előttem a földön. Gépies mozdulatokkal hajtottam le a fejem, és néztem rá. Kezdtem homályosan látni a könnyeimtől, és tudatlan állapotomból egy hangos kiáltás zökkentett ki.
- Amaterasu!- hallottam meg legidősebb bátyám hangját, mire feleszmélve egy kunait dobtam a felém haladó Uchihába.
Egyenesen a szívébe. Hashirama közben mellém ért és hatalmas gyorsasággal letörölte a könnyeimet.
- Láttam, mi történt és tudom, hogy fáj, de most nem fagyhatsz le. Még egy része hátravan.
Szótlanul bólintottam, majd folytattam tovább a harcot. Mondhatni úgy harcoltam, mint ezelőtt, de semmit nem érzékeltem belőle. A kezeim mintha maguktól mozogtak volna. Elhatalmasodott bennem a fájdalom és a felismerés, hogy Itama feláldozta magát értem. Könnyeimet igyekeztem visszafolytani, de nem ment tökéletesen.
Mire vége lett a harcnak, szemeim könnyáztattá váltak. Tobirama azonnal odaugrott hozzám és kezét a vállamra tette.
- Gyere, már vége van...- súgta a fülembe.
Egyik kezemmel a karját szorítva indultam el hazafelé. Forgolódva kerestem Itama holttestét, de sehol nem találtam.
- Már elvitték- mondta a bátyám.
Szótlanul folytattam tovább az utat hazafelé, miközben nem is sejtettem, hogy ezen a napon nem csak ez az egy veszteség ért.