Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

LXXXII.

Csak nevettem egyet a megjegyzésén és mosolyogva figyeltem a helyiségbe belépő nagymamákat.
Épphogy köszöntek, minden további nélkül elkobozták tőlünk a csöpségeket és azonnal bájologni kezdtek nekik. Madarával értetlenül figyeltük őket, majd egymásra néztünk és elröhögtük magunkat.
- Ez most komoly?- kérdezte.
- Nagyon úgy néz ki- húztam el a szám.- Most hogy itt vannak az unokák, mi le vagyunk szarva.
- Ja, teljes mértékben, de ez van- vont vállat.- Legalább babázás közben le fog szállni Izunáékról.
- Jó, hogy mondod!- kiáltott fel Madara anyja szikrákat szóró tekintettel.- Annak a díszmadárnak ideje lenne kitalálnia valamit, tőle is szeretnék unokákat!
- Nem várhatod el, hogy megtanuljon szülni...- motyogta Madara sóhajtva.
- Akkor sűrgösen találjon ki valamit!- jelentette ki, majd csitítgatni kezdte a karjaiban heverő kislányunkat.
- Ezt nekünk hiába mondja...- suttogtam, Madara pedig egyetértően bólogatott.
- Mi a neve? Remélem kitaláltátok, már éppen ideje lenne!- fordult felénk anyám, miközben próbálta elhallgattatni a kezében nyöszörgő kisfiút.
- Kodama. A lány pedig Kazumi- mondtam.
- Okos döntés olyan nevet választani, ami nem ismert sem a Senjuk, sem az Uchihák között.
- Ez volt a cél- mosolyodott el Madara.
- De hogyan akadtatok rá ezekre?- vonta fel a szemöldökét anyám.
- Az kulisszatutok- legyintettem és inkább gyorsan eltereltem a témát.- Velünk tartotok hozzánk?
- Az égvilágon semmiért ki nem hagynám- jelentette ki Madara anyja.- Kíváncsi vagyok, hogy tudjátok-e mihez kell kezdeni velünk.
- Valószínűleg nem- vágta rá anyám, mire tátott szájjal bámultunk rájuk.
- Hé!- kiáltottuk sértődötten, mire csak reakció nélkül kisétáltak a helyiségből.
- Ezek most komolyan elvitték a gyerekeket?- fordultam Madarához az ajtó felé bökve.
- Ja, veszélyesen lelkes nagymamák- sóhajtott fel fáradtan.- Gyere, menjünk haza mi is.
- Oké- álltam fel és miközben utánuk indultunk, Madarára pillantottam.- Ugye nem kell visszamenned dolgozni?
- Nem, mindent rásóztam Tobiramáékra- legyintett.
A kórház előtt sikerült beérnünk anyáékat és azonnal visszaköveteltük eltulajdonított ikreinket. Végül szemforgatva a kezünke adták őket és sértődötten haladtak előttünk.
- Most még durvábbak lesznek, mint eddig...- sóhajtottam vészjóslóan.
- Alig várom, hogy teljesen ránk szálljanak- dünnyögte Madara.- Miért nem tudnak úgy viselkedni, mint minden normális nagyszülő?
- Passz, ebből is látszik, mennyire szerencsétlenek vagyunk- vontam vállat.
- Holnap valamivel ki kell engesztelni Tobiramáékat...- gondolkozott el.
- Eddig kiátkoztak téged a nagyvilágból- pillantottam rá szórakozottan.
- Az biztos- nevetett fel.- Adnom kell nekik egy szabadnapot, de akkor én fogok belehalni a dolgokba egyedül.
- Majd magad mellé parancsolod Hashiramát- adtam ötletet neki, mire felcsillantak a szemei.
- Ez tökéletes terv.
Hazaérve anyáék árgus szemekkel nézték végig, hogy képesek vagyunk-e lefektetni a saját gyerekeinket, majd amikor megbizonyosodtak arról, hogy ezt nem bénáztuk el, ők is hazamentek.
- Hát ez szuper. Jegyet is fognak adni arra, hogy hogyan gondoskodunk róluk?- kérdeztem fáradtan, miközben elterültem az ágyon.
- Meglehet- nevetett fel halkan Madara, majd fölém mászott.
Lágyan megcsókolt, mire visszacsókoltam és lelöktem magam mellé, majd ráfeküdtem.
- Elképesztően fáradt vagyok- hunytam le a szemem.
- Azt látom- kuncogott, miközben elkezdte a hátam simogatni.- Aludj egyet!
- Megfogadom a tanácsod- motyogtam félálomban, és rögtön utána elaludtam.
De az éjszaka közepén mindkettőnknek kipattantak a szemei, ugyanis Kodama és Kazumi hatalmas hangerővel sírni kezdtek. Azonnal odarohantunk hozzájuk és felvettük őket, mire egyből el is hallgattak.
- Csak teszteltétek, hogy hány másodperc alatt tudunk ideszaladni, vagy mi van?- kérdeztem álmosan.
- Lehet...- ásított Madara és visszahelyezte Kazumit a kiságyba, mire megint bőgni kezdett, ezért rögtön utánanyúlt és felkapta.- Most... mi van velük?
- Nem tudom, talán éhesek- gondolkodtam el.
De hiába etettem meg őket, ahogy letettük őket a kezünkből keserves sírásba kezdtek. Ezért egész éjjel sétáltunk velük, miközben egy percre sem engedhettük ki őket a karjaink közül.
Csak reggel 8-kor engedték meg, hogy lefektessük őket,és végre békésen aludtak tovább az ágyukban. Fáradtan hajtottam a fejem Madara vállára, aki idegesen az órára pillantott.
- Basszus, máris késésben vagyok!
Öltözni kezdett, és pár perc alatt kész is lett, majd bűntudatosan állt meg előttem.
- Ne haragudj, hogy pont most itt kell hagynom titeket- nyomott egy puszit a homlokomra.
- Semmi baj, hiszen dolgod van- öleltem át.- Próbálj meg nem elaludni!
- Majd Hashirama felébreszt- legyintett és egy gyors csók után el is ment.
Totálisan zombinak éreztem magam és bedötlem az ágyba. Nem kellett hozzá egy perc sem, máris álomba merültem.
Ismét az ikreim sírása ébresztett fel, mire hozzájuk sétáltam és felkaptam őket. Miután sikerült lecsitítanom mindkettőjüket, megetettem őket, majd visszafektettem a kiságyukra. Gyorsan kibújtam Madara elkobzott pólójából és felvettem valami normális ruhát, majd elindultam velük együtt anyámhoz.
- Reméltem, hogy eljösztök- mosolygott ránk anyám, miközben beengedett.
A nappaliba érve a kezébe adtam a gyerekeket és félholtan foglaltam helyet a kanapén.
- Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint egy zombi.
- Egész éjjel hordozni kellett őket- motyogtam fáradtan.- Madarával mindketten ébren voltunk egész éjjel.
- Erre fel kell készülnötök, ilyen néha megesik- mondta felém se pillantva.- A bátyád a szobájában van Izunával. Hívd ide őket!
- Oké- álltam fel és elindultam Tobirama szobája felé.
Voltam olyan felelőtlen idióta, hogy kopogás nélkül nyitottam be a szobába, majd rögtön lefagytam a látvány miatt. Izuna az ágyon feküdt, Tobirama pedig a csípőjén ült, mindketten csak egy boxert viseltek.
- Jézusom, vegyetek fel valamit!- visítottam fel elvörösödve, mire a bátyámék sizntén rákvörösen ültek fel az ágyon.
- Jó ég, Amaterasu, tanulj meg kopogni!- teremtett le azonnal Tobirama.
- Még mindig jobb, mintha pár perccel később jöttél volna- motyogta Izuna a fejét fogva, mire még vörösebb lettem.
- Csak szólni akartam, hogy vonuljatok át a nappaliba, mert itt vannak a gyerekek. De befejezhetitek, ha gondoljátok.
- Nem vagy vicces!- közölte a bátyám enyhe pírrel az arcán.
- Akkor folytassuk vagy nem?- állt meg egy pillanatra Izuna, miközben a nadrágját húzta fel.
- Ne állj már be a hülyeségébe...- sóhajtott fel a bátyám.
- Hűtsd le magad, Tobi- lépett oda a bátyámhoz és egy gyors csókot váltottak.
- Inkább megvárlak kint- léptem ki a helyiségből zavarodottan és kábán indultam vissza a nappaliba anyámékhoz.