Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XL.

Ma az egész napot Madarával szándékoztam tölteni, de mivel fáradt volt az egész éjjeli utazás miatt, beértem csak a délelőttjével, délután pedig hagytam, hogy aludjon egy kicsit. Este úgy is átmegyek majd hozzá.
Mivel egyedül maradtam, elindultam haza, hogy valamit kezdjek magammal. Gondoltam, megpróbálok beszélni anyával, hátha szóba áll majd velem. Már hetek óta játszadozunk azzal, hogy nem szól hozzám, ideje véget vetni ennek.
Amikor beléptem a házba, hallottam, hogy anyám a konyhában van, ezért elindultam felé. Felkészülve egy kisebb csetepatéra, mélyet sóhajtva indultam a konyha felé, és kertelés nélkül belevágtam a közepébe.
- Tudom, hogy nem szólsz hozzám, de beszélnünk kell. Légyszi- álltam elé.
- Mondd- sóhajtott egyet anyám és komoran nézett rám.
- Szeretném, ha adnál nekik egy esélyt.
- Amaterasu...- kezdte, de félbeszakítottam.
- Csak hallgass végig, kérlek. Izuna nem olyan szörnyű, mint amilyennek elképzeled, tud jófej is lenni, ha akar. És ha nem szólsz hozzánk és nem fogadod el a kapcsolatukat, azzal csak ártasz az egész családnak. Mert Hashirama és én is Tobiramáék mellett állunk és csak, hogy tudd, elmegyünk érte és Izunáért a végsőkig. Szóval mindenki érdekében kérlek, adj nekik egy esélyt! Nem akarom, hogy széthúljon a családunk, és gondolom te sem- néztem mélyen a szemébe.
Anyám hosszas hallgatással válaszolt a monológomra, ami egy idő után kezdett zavaróvá válni. Megkönnyebbültem, amikor végre szólásra nyitotta száját.
- Jó legyen. De nem lesz második dobása!- közölte anyám szigorúan, mire lelkesen a nyakába ugrottam.
- Ez az! Szuper vagy!- kiáltottam.
- Ne örülj annyira, ez még nem biztos.
- Jó jó, persze. Megyek, szólok nekik- mondtam boldogan és kifutottam a házból.
Elindultam Madaráék házához, mert reméltem, hogy ott találom majd Izunát. Amikor kopogtam, Madara anyja nyitott ajtót és kedvesen beengedett.
- Madarát keresed?- kérdezte.
- Nem, az előbb én küldtem el lefeküdni- mosolyodtam el kínosan.- Most Izunához jöttem.
- Izunához? Ő most nincs itt, elment a bátyáddal- közölte gúnyosan.
- Akkor mégis benézek Madarához- vontam vállat és elindultam a szobája felé.
Óvatosan kinyitottam az ajtót és amint becsuktam magam mögött, nekitámaszkodva elmosolyodtam. Madara éppen békésen aludt, és először nem akartam felkölteni, annyira aranyos volt.
- Végülis, alszik később- vontam vállat és odasétáltam az ágyához.
Leültem a szélére és óvatosan meglöktem a vállát, de észre se vette, csak aludt tovább. Felhúzva fél szemöldököm sóhajtottam egyet és ráfeküdtem a mellkasára. Madara végre kinyitotta a szemeit és fájdalmas arccal nézett rám.
- Miért bántasz?- kérdezte rekedtes hangon.
- Máshogy nem lehetett felébreszteni téged- magyarázkodtam, majd hozzáhajolva megcsókoltam, mire elmosolyodott.
- És mi volt annyira fontos, hogy megzavartad az alvásom, amire tulajdonképpen te küldtél el?- kérdezte a hátamat simogatva.
- Anyámat győzködtem egy kicsit és végül belement, hogy adjon egy esélyt Izunáéknak.
- Komolyan mondod?- tátotta el a száját.
- Aham... úgyhogy holnap várunk vacsorára az öcséddel együtt. Amúgy, nem tudod véletlenül, hogy hol vannak most?
- Passz, nem tudom, hol keresd őket...- motyogta ásítva.
- Mindegy, valahogy csak megtalálom őket...- legyintettem egyet és egy utolsó csókot nyomva a szájára, felálltam és megigazítottam a ruhámat.
- Sok sikert!
- Köszi, te aludj még- mosolyogtam rá.
- Nem kell kétszer mondanod...
Nevetve hagytam el a szobáját és Tobiramáék keresésére indultam, de mintha a föld nyelte volna el őket. Órákon át kerestem őket, végül pedig feladva az egészet hazaindultam.
Gondoltam, majd este szólok Tobiramának, ő pedig elmondja az egészet Izunának. Amikor hazaértem, úgy ítéltem meg, eddig a bátyámnak is haza kellett érnie, ezért bekopogtam a szobájába, de válaszát meg se várva benyitottam. Nem várt látvány fogadott ott.