Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XCII.

Nemsokára sikerült legyőznünk az ellenséget, aminek megmaradt tagjai nemes egyszerűséggel elmenekültek. Amikor az összes ellenség felszívódott, Madarára pillantottam. Nem volt a legjobb állapotban, de legalább komoly sebet nem szerzett. A bátyámmal ellentétben, akit Izuna felkapott, majd odaszólt hozzánk.
- Előremegyünk.
- Oké- bólintott Madara, majd felém fordult.- Te jól vagy?
- Persze, ez semmiség- pillantottam a sebemre, amit inkább leszorítottam a kezemmel, aztán motyogva a sereggel együtt visszaindultam Konohába.- Utálom a vért, utálom a vért...
Madara halvány mosollyal az arcán átölelte a derekam és nyomott egy puszit a fejemre. Aztán egy pillanatra megtorpantunk, Gyuuki ugyanis velünk együtt haladt Konoha felé.
- Hát te?- kérdeztem meglepetten.
- Nos... arra gondoltam veletek tartok. Nem mintha kellene nekem a társaság, vagy ilyesmi. Csak arra az esetre, ha megint bajban lennétek- magyarázta zavartan, majd engedélykérően pillantott ránk.
- Én nem bánom- mosolyodott el Madara.
- Tudtam el! A híres Nyolcfarkú mától átteszi a székhelyét Konohába, víí!- kiáltotta, majd előrerohant.
- A híres Nyolcfarkú nem akarja bevallani, de vágyik az emberek társaságára- motyogta gúnyosan Kurama.
Nevetve haladtam tovább Madara mellett, miközben megfogta a kezem.
A hazaút három napot vett igénybe, mivel végig sétáltunk a kimerültség miatt. Néhány sérültet előrevittek páran, ahogy Tobiramát is, de a sereg nagyja velünk haladt Konoha felé. Ahogy visszaértünk a faluba, első dolgunk volt elmenni az ikrekhez. Nem csak mérhetetlenül hiányoztak, de aggódtam is amiatt, hogy bírták nélkülünk ezeket a napokat.
Anyámékat a nappaliban találtuk, mindkét nagymama félálomban tartotta az ölében a kisbabát. Kazumi és Kodama hangosan sírt és nem úgy tűnt, hogy terveznének elhallgatni.
- Itt mi történt?- kérdezte Madara, mire az anyja fáradtan nézett fel rá.
- Nem alszanak már napok óta normálisan- panaszolta, miközben a kezembe adta Kazumit.
Ahogy a kislány kinyitotta könnyes szemeit és felpillantott rám, elmosolyodott. Azonnal abbahagyta a sírást és vigyorogva nézett rám, bánatának már nyoma sem volt. Közben Madara is lenyugtatta Kodamát és mellém sétált.
- A kis árulók...- motyogta anyám, majd elkerekedett szemekkel bámult ránk.- Ha megsérültetek miért nem mentek egyenesen a kórházba?!
- Shh, még felébreszted őket- suttogtam.- Szerintem egyértelmű, hogy először hozzájuk jövünk.
- Majd ellátják a sebeinket, ha elaludtak- értett egyet velem Madara és nyomott egy puszit Kodama fejére.
Amikor mindketten bealudtak, óvatosan lefektettük őket a régi szobámban, a nagymamák pedig bevonultak hozzájuk. Minket azonnal elküldtek a kórházba, így kénytelenek voltunk elindulni. Az anyák ijesztőek tudnak lenni...
A kórházban hamar meggyógyították a karom, majd elhelyeztek rajta egy kötést. Az orvos mosolyogva fordult felém végül.
- A bátyját ma délelőtt engedtük ki.
- Egy kicsit túlhajszolta magát- sóhajtottam.- Minden rendben vele?
- Igen, de azért javasoltunk neki pár nap pihenőt.
- Ha rajtam múlik, be is fogja tartani- mondtam határozottan, majd kiléptem a kórházból.
Madara kint várt és azonnal elindultunk a kicsikért. Még békésen aludtak, ezért óvatosan vettük fel őket. Elköszöntünk anyáéktól és hazamentünk. Sikerült anélkül lefektetni azt a kettőt a kiságyukba, hogy felébredtek volna, majd csendesen kivonultunk a nappaliba.
- Ennek is vége van...- huppant le Madara a kanapéra, majd az ölébe húzott engem.
- Igen, de ki tudja mikor jön a következő.
- Ne legyél ennyire negatív- puszilta meg a homlokom, mire halványan elmosolyodtam.
- Holnap szeretnék bemenni veled. Érdekel, hogyan állnak a dolgok.
- Nyugodtan, de nem tudom, ők mennyire fogják azt értékelni- pillantott a hálószoba felé, mire elhúztam a szám.
- Végülis... ha ketten hamarabb végzünk a munkával, akkor több időt tölthetünk velük- vontam vállat.
- Ez igaz- mosolyodott el, majd hozzámhajolva hosszasan megcsókolt.
Azonnal viszonoztam a csókját, majd az összes többit is, miközben karjaimat átfontam a nyaka körül. Egyre szenvedélyesebben kezdett csókolni, amit azzal díjaztam, hogy megszabadítottam a felsőjétől. Mosolyogva viszonozta a gesztusom és egy puszit nyomott a kulcscsontomra, majd elkezdte a hátam simogatni, miközben keze egyre lennebb haladt.
Reggel a tervezettek szerint elvittem az ikreket itthonról, de a változatosság kedvéért ezúttal Mitoékhoz. Mosolyogva léptem be hozzájuk és átadtam nekik a kisbabákat.
- Ideje felkészülnötök- szóltam oda nekik, mire mindketten elmosolyodtak.
- Igen, jól fog jönni a tapasztalat- bólintott a bátyám.
- Mikor is kell megszületnie?
- Kb három hónap múlva- válszolt Mito boldogan, majd mosolyogva otthagytam őket, mert sietnem kellett Madarához.
Amikor beléptem az irodába a három bent tartózkodó könyörgő tekintettel meredt rám, mire értetlenül felvontam a szemöldököm.
- Mi történik itt?
- Túl sok!- jelentették ki egyszerre.
- Nem bírok el vele, segíts!- pillantott rám Madara, mire nevetve hozzásétáltam.
- Fogadom annyi infó van, hogy nem tudjátok mivel mit kezdjetek...- állapítottam meg.
- Igen- bólintottak egyszerre.
- Adjatok 20 percet- mondtam.
Madara, a bátyám és Izuna érdeklődve figyelték, ahogy átnézem az adatokat és pakolgatok egy kicsit.
- Oké, szóval...- kezdtem, majd vettem egy nagy levegőt.- Sunagakurénak is sikerült legyőznie az ellenséget, de nem kis károsodást szenvedett. Nekünk 15 áldozatunk van a múltkori csatából, meg néhány komolyabb sérült, de a sereg nagyja ép és egészséges. Az információink szerint a másik három nemzet egyesített serege nagymértékben károsult, sokkal több áldozatuk van, mint nekünk. Bele fog telni néhány hónapba, ameddig újra tudják szervezni a hadsereget, így addig nem várhatóak támadások a részükről. Békét kötni viszont egyáltalán nem akarnak- hadartam el egy szuszra.
- Ezt mind azokból tudtad meg?- mutatott Izuna leesett állal az asztalon heverő papírokra.
- Igen- bólintottam.
- Te jó ég, mire mennék nélküled?- sóhajtott fel Madara és a hajamba temette az arcát.
- Semmire...- legyintettem lazán, majd a bátyámékra pillantottam.- Keressétek már meg az állatokat, mert ma még sok dolgunk van. Főleg nektek! Nyomás a csapataitokhoz, edzeniük kell.
- Na és a tiéd?- vonta fel a szemöldökét a bátyám.
- Ők még egy ideig meglesznek egyedül. Segítenem kell Madarának.
- Csaló...- nézett rám összeszűkített szemekkel Izuna.
- Nem is! Majd őket is megnézem, de előbb el kell itt intéznem pár dolgot.
- Jó munkát- indultak el, mire Madara sóhajtva intett nekik egyet.
- Már most unom- közölte, mire elnevettem magam.