Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XCIII.

~3 hónap múlva~

A csapatommal végig keményen edzettünk, mindannyian készültünk a végső összecsapásra. Mert nyílvánvalóvá vált számunkra, hogy ez lesz az utolsó harc a két sereg között, ha képesek leszünk győzni. Két vereség után kénytelenek lesznek békét kötni velünk. Madara már előre felkészült és összeállította a faluban maradó csapatot és a harcoló sereget. Hashiramát nevezte ki az előbbi vezetőjének, mivel ő értelemszerűen szeretett volna itthon maradni Mitoval és fel kell készülnünk arra, hogy esetleg megtámadják a falut valahogy. Egyébként Mitonak bármelyik pillanatban megszülethet a gyereke, már alig várjunk mindannyian.
Ma az edzés végeztével benéztem Madarához az irodába, akinek nem voltak túl jó hírei számomra.
- Készülj fel...- kezdte.
- Na ne már- sóhajtottam fel.
- De igen, nemsokára harcolnunk kell. Csak napok kérdése.
- A francba, ezt nem hiszem el- huppantam az ölébe, mire átkarolta a derekam.
- Én se szeretném, hidd el- puszilta meg a homlokom.- De muszáj, meg kell ezt nyernünk.
- Csak ne legyen semmi különleges tervük...- motyogtam.
- Hogy?
- Semmi, nem fontos- legyintettem.- Megyünk a gyerekekért?
- Igazából még lenne dolgom, de...- gondolkozott el, majd legyintett egyet.- Pokolba az egésszel, majd holnap megcsinálom.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani- mosolyodtam el, majd kézenfogva elindultunk a gyerekekért.
Madara anyja mosolyogva fogadott minket és bevezetett a nappaliba, ahol az ikrek a szőnyegen ülve mászkáltak. Igen, rájöttek arra, hogy van kezük és lábuk, amikkel tökéletesen tudnak mászkálni a földön vagy az ágyban. Amióta ezt felfedezték, még nehezebb elaltatni őket...
Mosolyogva legugoltam nem messze tőlük, mire mindketten elindultak felém. Egymással versenyezve másztak hozzám, de végül ki kellett egyezniük a döntetlenben. Felemeltem mindkettőjüket, majd Kazumit átadtam Madarának és elindultunk haza. Ameddig én vacsorát készítettem, Madara a hálószobában játszott az ikrekkel. Amikor kész lett az étel besétáltam hozzájuk, de az ajtónál megálltam és nem szóltam semmit, csak mosolyogva figyeltem őket. Amikor Madara érzékelte a jelenlétem felkapta az ikreket és odajött hozzám. Nyomott egy puszit a fejemre és a kezembe adta Kodamát, majd besétáltunk a konyhába.
Ahogy végre valahára sikerült elaltatni a kicsiket, fáradtan döltünk be az ágyba. Nem kellett hozzá sok és álomba merültem Madara mellkasán.
Másnap, amikor besétáltunk az irodába Izunáék fogadtak minket (szerencsére ruhában).
- Van egy rossz és egy jó hírünk. Melyikkel kezdjük?- kérdezte a bátyám.
- A jóval- vágtuk rá.
- Mitonak megszületett a kisfia.
- Komolyan?- kérdeztem lelkesen, a szokottnál kicsit hangosabban.
Mindhárman azonnal rászorították kezüket a fülükre, mire kínosan elmosolyodtam.
- Bocsi.
- És mi a rossz?- kérdezte Madara.
- A megfigyelőink jelentettek. A három nemzet egyesített hadserege reggel elindult felénk.
- Na ne!- reagáltuk le azonnal.
- Csak felénk?
- Nem, természetesen megy egy sereg Sunagakure felé is egy teljesen már irányból.
- Szóval azt akarják, hogy ne tudjunk segíteni egymásnak?- vontam fel a szemöldököm.
- Pontosan.
- Akkor nekünk is indulnunk kell- sóhajtott fel Madara.- Én intézem a sereget, ti beszéljetek a csapataitokkal.
- Oké!- mondtuk, majd mindhárman elindultunk.
Asami és Jin kérdőn pillantott felém, amikor észrevették, hogy érkezem.
- Sensei, valami baj van?- kérdezte Asami aggódva.
- Készüljetek, nemsokára harcolni megyünk.
- De sensei, most te is velünk jössz, ugye?- pillantott fel rám Jin.
- Igen, most én is ott leszek. Nemsokára találkozunk a gyülekezőhelyen.
- Igenis!
Gyorsan továbbálltam és anyámhoz siettem. Legnagyobb meglepetésemre Mitoékat is ott találtam. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem a jöttöm okáról és mosolyogva sétáltam oda Mitohoz, aki a kezében tartotta a kis Senjut.
- Te jó ég, milyen cuki!- olvadoztam, amikor megláttam a kisfiút.- Mi a neve?
- Ryo- válaszolta Hashirama, miközben Kodamával szórakozott.
- Látom elvagytok- jegyeztem meg mosolyogva, majd elkomolyodtam.- Amúgy azért jöttem, mert nemsokára indulnunk kell.
- Hát eljött ez a pillanat is- sóhajtott fel anyám.
- Aztán vigyázz a falura- álltam szembe a bátyámmal, aki biztatóan rámmosolygott.
- Ne aggódj, bármi áron megvédem!
Valami ismeretlen szorító érzés fogta el a torkomat, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Hiszen el kellett búcsúznom az ikreimtől egy időre. Kazumi úgy döntött, hogy nem hagy elmenni, ugyanis képtelen voltam átadni valakinek, annyira erősen szorította a kezem. Nemsokára Madara is megérkezett és miután felvette Kodamát, furcsán pillantott rám.
- Nem akar elengedni- mondtam nevetve, mire odasétált hozzánk és adott egy puszit Kazuminak.
Akármennyire ellenkezett Kazumi és Kodama a távozásunkkal, muszáj volt elmennünk. Még utóljára visszapillantottam Hashiramáékra, akik éppen Ryot figyelték és ismét elfogott az az ismeretlen érzés. Inkább elkaptam róluk a tekintetem és Madara kezét megfogva sétáltam ki a házból. Mire megérkeztünk a gyülekezőhelyre, a sereg már felsorakozva várt. Biztatóan rámosolyogtam csapatom két megmaradt tagjára, majd elindultunk Madarával legelől, a többiek pedig követtek minket. Nem kellett lelkesítő beszédet tartani vagy bármit mondani nekik, mindenki tudta, hogy miért fogunk harcolni, és mennyire fontos a győzelem. Gyuuki közvetlenül a sereg mellett haladt, hiszen már ő is hozzánk tartozik. Madarára pillantóttam, aki halványan rámmosolygott, majd megszólalt:
- Remélem készen álltok.
- Hát hogyne! Én mindig kész vagyok a harcra!- kiáltotta Kurama.
- Teljes mértékben- jelentettem ki.
- Víí!- tette hozzá Gyuuki, mire elmosolyodtam.