Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XC.

- Lenne, de van, ami fontosabb- mondta, miközben megszorította a kezem, aztán elindultunk haza.
Egyenesen a hálószobába sétáltam és leültem az ágyra hátamat az ágy támlájának támasztva. Madara aggódó arccal huppant le mellém, mire vállára hajtottam a fejem.
- Szerinted nem készítettem fel őket eléggé?- kérdeztem, miközben a kezét figyeltem, ahogy rákulcsolja ujjait az enyémekre.
- Miért van az, hogy mindig magad hibáztatod, ha valami baj történik?- sóhajtott fel és nyomott egy puszit a fejemre.- Nem a te hibád! Úgy hallottam, a lány döntött úgy, hogy feláldozza magát.
- Igen, de...
- Nincs de! Nem a te hibád és kész- nézett mélyen a szemembe, mire bólintottam egyet.
- Mindjárt visszajövök- adott egy gyors csókot, majd eltűnt.
- Szuper...- motyogtam az üres szobának, a falnak támasztva a fejem.
Szorosan lehunytam a szemeimet és igyekeztem megakadályozi, hogy könnyeim lefollyanak az arcomon. De ahogy eszembe jutottak emlékeim Maikoval, azonnal ellepték arcomat a könnycseppek. Csukott szemmel ültem a szobában, miközben felidéztem magamban a közös perceket. Nagy teher nehezedett most a vállamra, mert rettentően megvisel a halála, de ha ezt Jin és Asami előtt kimutatom, ők csak még rosszabbul fogják érezni magukat. Ezért nem láthatják majd rajtam, hogy mennyire fáj. Muszáj erőt sugároznom nekik.
Madara hangja zökkentett ki a gondolataimból, miközben éreztem, ahogy az ölembe helyez valamit, vagyis inkább valakit.
- Azért vannak, akik nem szeretnének szomorúnak látni- mondta kedvesen, halvány mosollyal az arcán.
Letöröltem a könnyeimet és felvettem Kazumit a karjaimba, miközben Madara újra helyet foglalt mellettem Kodamaval a kezében. A kislány hatalmas vigyorral az arcán nézett fel rám, mire kénytelen voltam én is elmosolyodni.
- Oké, befejeztem a depizést.
- Tudom, hogy fáj- puszilta meg a homlokom- De túl kell lépned rajta.
- Azon vagyok...
Ahogy ezt kimondtam az ikrek nyöszörögni kezdtek, így nem is volt időnk mással foglalkozni. Amikor sikeresen lefektettük őket, Madarával végigdöltünk az ágyon, én a mellkasára hajtottam a fejem.
- Akkor holnap túlórázol?- kérdeztem.
- A francba, tényleg- sóhajtott fel fájdalmasan.
Halkan felnevettem majd mindkettőnket elnyomott az álom.

~1 hónap múlva~

Egy ideig csak kisebb csaták zajlottak a nemzetek között, amikben én még mindig nem voltam benne, ahogy Madara sem. A csapatom két tagja viszont két alkalommal is harcolni kényszerült, de ezúttal nem vesztettünk el senkit sem. Egyébként Maiko halála után Jin és Asami közelebb kerültek egymáshoz és láthatóan jobb lett a viszonyuk, ami miatt sokat javult a csapatmunkájuk. Asami a Sharinganját is nagyszerűen fejlesztgeti, amiben néha Madara segítségét is igénybe vesszük. Mitonak pedig már csak 3 hónap van hátra a baba érkezéséig, tehát minden szempontból zajlik az élet a faluban.
Ma éppen Madarához igyekeztem, amikor egy ninja utánam kiáltott.
- Amaterasu-kisasszony!
Meglepetten fordultam hátra az Uchihához (a megszólítás alapján egyből tudtam, hogy az), aki átadott egy levelet.
- Az információgyűjtő egységtől érkezett.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, majd útközben szétnyitottam és elkezdtem olvasni.
Amikor a végére értem, berontottam Madara irodájába és azonnal belecsaptam a közepébe.
- Kirigakure és Iwagakure társultak Kumogakurehez és meg akarják támadni Sunagakuret és Konohát- hadartam el egy szuszra.
A bent lévő Madara, Izuna és Tobirama meglepetten bámultak rám. Végül Madara kapcsolt legelőször.
- Francba!- kiáltotta, amivel tökéletesen egyetértettünk.- Lehet tudni még valamit a támadásról?
- Hát...- futottam végig a sorokat, majd idegesen nyeltem egyet.- A seregek Kumogakure felől érkeznek hozzánk és már úton vannak.
- Ennél rosszabb már nem lehet...- sóhajtott fel gondterhelten.- Melyikőtök állítja össze a sereget? Á, tudjátok mit? Csináljátok ketten, csak siessetek!
A bátyámék azonnal elindultak, hogy összeszedjék a bevethető shinobik listáját.
- Megyünk mi is?- kérdeztem.
- Igen, most már nyakig benne vagyunk ebben a háborúban. Szükség lesz ránk- magyarázta Madara, mire bólintottam egyet.
- De a csapatod egyelőre marad a faluban. Pihenőt kapnak.
- Oké, elmondom nekik- indultam el, de a kezem után nyúlt, mire visszafordultam felé.
- Szerinted lesz valami tervük a falu megtámadására?
- Őszintén? Nem hiszem. Most csak szemtől szemben akarnak találkozni velünk, hogy legyőzzenek. Ami persze nem fog nekik sikerülni- jelentettem ki.
- Még szép, hogy nem- mosolyodott el Madara.
Adtam neki egy gyors csókot, majd elindultam, hogy szembesítsem a csapatom a tényekkel. Mivel nekem is harcolni kell mennem, ezért az edzésüket nem tudom tovább felügyelni ma. Átmentem anyámhoz, hogy neki is elmeséljem mi történt.
- Csak csendben, alszanak- figyelmeztetett suttogva, mire lábujjhegyen odaléptem hozzájuk.
Úgy aludtak, mint a bunda.
- Ma harcolni megyünk. Tudnál vigyázni rájuk?
- Hát persze.
- Még nem tudom mikor jövünk majd vissza- sóhajtottam fel.- Pár napba bele fog telni.
- Ne aggódj, jó kezekben lesznek- mosolygott rám biztatóan.
- Köszönöm.
- Gondoltam, hogy itt talállak- lépett be Madara a helyiségbe.- Indulnunk kell.
- Szuper- motyogtam zéró lelkesedéssel.
Mindketten adtunk az ikreknek egy-egy puszit, majd elköszöntünk anyámtól és indultunk is. A seregbe kétség kívül a legjobbakat válogatták be a bátyámék. Ők ketten is velünk tartottak, Hashirama viszont maradt, az esetleges támadások miatt.
Madara mellett haladtam legelől, a többiek utánunk sorakoztak. Az út bele fog telni pár napba.
Két nap folyamatos rohanás után érzékeltem a felénk tartó seregeket, akik már csak pár kilométerre voltak tőlünk.
- Madara, jönnek!
- Milyen messze vannak?- fordult felém.
- Kb 5 kilométerre.
- Akkor nemsokára harcolunk- szorította ökölbe a kezét.
Szótlanul bólintottam, miközben Madarával gyorsítottunk, a többiek pedig követték a példánkat.
- Mindenki készüljön fel!- kiáltotta hangosan, amikor megpillantottuk az ellenséges csapatot a távolban.
- Készen állsz, Kurama?
- De még mennyire! Zúzzuk össze azokat az idiótákat!