Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

VII.

A nap végén zokogva zuhantam be az ágyba, nem akartam senkit eltűrni magam mellett. Nem csak Itamát vesztettem el a csatában, hanem az apámat is. Hiszen az Uchihák azért jöttek, hogy megöljék a mi vezérünket is, ez borítékolható volt- mondta mindenki. Mintha az apám nem számított volna semmit. Nekik lehet, hogy nem, de nekem nagyon is sokat jelentett. Hogy lehet valaki olyan tapintatlan, hogy ilyent kijelentsen a lánya előtt? Teljes csőd volt számomra a mai nap. Életemben először éreztem úgy, hogy bosszút akarok állni az Uchihákon. Az apám és a bátyám halála kellett ahhoz, hogy átérezzem miről is szól ez a háború igazán. Mindenkinek van valaki, akinek az emlékéért küzdeni akar, ezért mennek el az emberek olyan messzire. Ezért képesek bármi áron harcolni azokkal, akik végeztek a családtagjaikkal.
De ha ez így megy időtlen időkig, hogy érhetjük el a békét?
- Talán sehogy... mondtam ki hangosan, majd letöröltem a könnyeimet.
Másnap az egész éjjeli ébrenléttől fáradtan ballagtam ki a többiekhez.
- Hogy vagy?- kérdezte Tobirama.
- Már jobban- válaszoltam, majd helyet foglaltam vele szemben.- Mi lesz a következő lépésünk, bátyám?
- Vissza kell támadnunk- mondta Hashirama.- Nem tehetünk mást, a klán ezt várja tőlünk.
- Még ma?
- Nem. Pihenőre van szükségünk.
- Csak el fog hatalmasodni az embereken a gyűlölet...- jelentette ki Tobirama.
- Ha azonnal támadnánk, több lenne a veszteségünk. Rengeteg sérültünk van a múltkori harc után. Várnunk kell holnapig- magyarázta Hashirama, majd távozott a helyiségből.
- Nagy teher nehezedik most a vállára. Ráadásul nem veszítheti el a fejét, mert ezentúl ő a vezér- mondta anyám, mire meglepetten néztünk mindketten rá.
Nem voltunk hozzászokva, hogy beleszóljon a háborús ügyekbe. Ilyenkor általában csak hallgatni szokott, de úgy látszik, most nem bírt csendben maradni.
- Tobirama, Amaterasu! Segítsetek a bátyátoknak, és ne hagyjátok cserben.
- Emiatt nem kell aggódnod- szólt Tobirama.
Miután a család megmaradt tagjai szétszéledtek, úgy döntöttem, sétálok egyet. Ki kell szellőztetnem a fejem kicsit, ha egész nap el kellene viselnem valaki társaságát, megbolondulnék.
Lassan sétáltam egyre távolabb és távolabb az otthonomtól. Igyekeztem kizárni minden gondolatot a fejemből és csak haladni előre. A gyakran látogatott folyóhoz sétáltam ismét. Mindig is szerettem itt lenni, mert itt nyugodtan gondolkozhattam, soha nem zavart meg senki. Ez azért volt, mert ezt a folyót határnak tekintik az Uchihák és Senjuk területei között. Kevesen merészkednek ide, mert félnek az ellenség esetleges felbukkanásától.
Kifejezéstelen arccal bámultam a vizet, amikor valami halk zajt hallottam meg a másik partról. Gyors mozdulatokkal a fegyvertartómhoz nyúltam, hogy azonnal kiránthassak egy kunait, ha szükség lenne rá. A következő pillanatban egy árnyat pillantottam meg, majd az egyik bokorból kiugrott egy nyúl. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és felhúzva térdeimet átkaroltam azokat. Homlokomat a térdemen támasztottam meg és élveztem a csendet.
Amikor sikerült elérni, hogy a fejemben is elcsendesüljenek a gondolatok, indulásra készültem. Felálltam és leporoltam magam, de ekkor egy alak közeledését észleltem. Ahelyett, hogy elfutottam volna, csak álltam ott mozdulatlanul, majd megpillantottam velem szemben egy Uchihát.