Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XXVII.

- Amúgy mi történt a csatatéren?- kérdeztem, amikor egy pillanatra abbamaradt csókjaink áradata.
- Ahogy az várható volt mi nyertünk. Idióta Hagoromok...- bosszankodott Madara, majd újra ajkaimra tapsztotta a sajátjait.
Képtelen voltam nem belemosolyogni ebbe, mert legalább egy órája ülünk itt ezt a tevékenységet folytatva.
- Megsérült valaki?- kérdeztem.
- Pár könnyebb sérülést összeszedtek páran, de nem vesztettünk el senkit. Hihetetlenül jól harcoltak együtt az Uchihák és a Senjuk.
- Reménykedtem is benne- jegyeztem meg mosolyogva, majd felé nyújtottam a kezem, hogy lesegítsen a betegágyról.
Kézen fogva haladtunk kifelé az épületből, ami előtt Hashirama és Tobirama társalgott éppen.
- Na végre... Jobban vagy?- kérdezte hozzám lépve Hashirama.
- Igen, semmi bajom- nyugtattam meg, mire felsóhajtott.
- Hála az égnek! Anyánk megölt volna, ha valami bajod esik, hogy miért nem vigyáztunk rád jobban.
- Szerintem engem is- jegyezte meg Madara.
- Veled kezdte volna- vetette oda Tobirama, mire Madarától csak egy gyilkos pillantást kapott válaszul.
Hogy oldjam a keletkezett feszültséget, megígértem Madarának, hogy hamarosan átmegyek hozzájuk (már amúgy is tudom, hogy az anyja nem fog megölni), és elindultam haza a bátyjaimmal, hogy anyámnak beszámolhassak az eseményekről. Hazaérve anyám legalább tíz percig nem engedett ki az öleléséből, ami őt ismerve elég furcsa volt, de most ezzel nem foglalkoztam. Amíg viszont én fokozott figyelmet kaptam anyánktól, a testvéreimet elintézte annyival, hogy "látom még éltek, akkor nincs semmi baj", majd a szobámba parancsolt, hogy beszélgessen velem. Hahsiramáék furán és kissé sértődötten néztek utánunk, amíg én magunkra csuktam a szobám ajtaját.
Dióhéjban elmeséltem neki a történteket, főként a Madara anyjával kapcsolatos esetre fektetve a hangsúlyt. Végig komoly arccal hallgatott, és a magyarázásom alatt folyton folyvást bólogatott.
- Akkor elérted végre a célodat?- kérdezte végül visszafolytva a mosolyát.
- Igen, de még mindig nem hiszem el- mondtam boldogan.- Mondjuk Izuna még mindig nem bír, de az a legkevésbé sem érdekel.
- Ennek örülök- jegyezte meg szórakozottan, majd távozni készült.
- Ó, tényleg... átmegyek Madarához- álltam fel én is és az ajtó felé indultam.
- Remélem azért aludni hazajössz...- szólt anyám nevetve.
- Nem ígérhetek semmit- közöltem, majd elrohatam, mielőtt bármit reagálhatott volna arra, amit mondtam.
Mosolyogva haladtam Madaráék házához, amit igyekeztem visszafolytani, mert nem szerettem volna, ha az emberek pszichopatának könyveltek volna el. Amikor viszont eljutottam odáig, hogy bekopogjak hozzájuk, kicsit felgyorsult a szívverésem. Ahogy meghallottam a lépteket, amik egyre közelebb értek hozzám, idegesen nyeltem egyet.
- Megint te?- üdvözölt Izuna "kedvesen".
- Amint látod- villantottam meg mosolyomat, mire az Uchiha megforgatta a szemeit, majd hátrafordulva bekiabált a lakásba.
- Bátyám, itt van a Senjud!
- Látom én is kaptam beceneveket...- motyogtam, de nem hittem volna, hogy meghallja.
- Ez még semmi- legyintett Izuna, majd magamra hagyott.
De csak egy pillanatig kellett ott állnom egyedül, mert hamarosan megjelent Madara, aki kézen fogva behúzott a házba.
- Akarjam tudni, hogy milyen néven hív az öcséd, amikor nem vagyok jelen?- kérdeztem, amikor beértünk a szobájába.
- Talán jobb, ha nem tudsz róluk- köhitett egyet Madara.
Halkan felnevettem, mire magához húzva megcsókolt.
- Készülsz haza éjszakára?- kérdezte a fülembe súgva, mire jól ismert bizsergés futott végig rajtam.
- Nem igazán- mondtam egy mosoly kíséretében.
- Reméltem is.
Fél kézzel elfordította a kulcsot a zárban, majd felkapott az ölébe és az ágyához vitt. Óvatosan ledobott rá, majd a pólóját megragadva magamra húztam, mire megvillantotta perverz mosolyát és benyúlt a felsőm alá.