Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

IX.

Mivel semmi kedvem nem volt sietni, csak sötétedésre értem haza.
- Na végre, már azt hittem valami bajod esett!- üdvözölt Tobirama, amikor beléptem a házba.
- Csak egyedül akartam lenni- mondtam.
- Ugye nem gondolod azt, hogy bármi is a te hibád lenne? Itama saját akaratából döntött úgy, hogy...
- Már nem- szakítottam félbe.- Már jobban vagyok.
- Értem. Jobb, ha tudod, hogy holnap támadni fogunk. A klántagok már követelik a bosszúállást.
- Vettem- mondtam, majd elindultam a szobámba.
Úton a szobám felé szembementem Hashiramával, aki megállított.
- Nem akarsz beszélgetni egy kicsit?- kérdezte.
- Már jól vagyok- hangzott el a számból sokadjára a kijelentés.
- Nem arról... Madarával kapcsolatban.
Amikor meghallottam a nevét, autómatikusan lesütöttem a szemem, majd folytattam az utam a szobámba, Hashiramával a nyomomban.
- Mit gondolsz, hajlandó lenne békét kötni?- kérdezte, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót.
- A mai után nem hiszem...- szóltam halkan.
- Miért, mi történt ma? Találkoztál vele?
Idegesen csaptam a homlokomra. Hogy miért kell nekem hangosan gondolkodni?
- Igen, találkoztam vele. De amikor elváltunk úgy viselkedett, mint aki tisztában van vele, hogy az ellensége vagyok.
- Bántott?
- Nem, dehogy. Csak... emlékeztetett rá, hogy ellenséges oldalon állunk. Nem úgy nézett ki, mint aki békét akar kötni.
- Akkor szerinted nincs esély rá?- kérdezte a bátyám depressziósan lesütve a fejét.
Még ebben a helyzetben sem bírtam ki nevetés nélkül a látványt.
- Azért próbáld meg. Azzal nem veszíthetsz semmit...
- Igazad van- mondta határozottan.- Holnap harcolni fogunk, állj készen!
- Igenis, főnök!- intettem mosolyogva.
Ezután Hashirama magamra hagyott. Fáradtan döltem végig az ágyamon, és amint becsuktam a szemem, elaludtam.
Másnap legnagyobb meglepetésemre saját magamtól keltem fel. Pillanatok alatt felöltöztem és kisétáltam a konyhába. Csak anyámat találtam ott, aki éppen reggelit készített.
- Segítsek?- kérdeztem.
- Nem, ülj csak le. Már majdnem kész van- mondta anyám kedvesen.
Szót fogadva helyet foglaltam az asztalnál, nemsokára pedig a fiúk is megérkeztek. Hamar végeztünk a reggelivel, főleg én, ugyanis nem sok falatot tudtam magamba tuszkolni. Egyszerűen nem volt étvágyam, pedig tegnap se ettem jóformán semmit. Amikor elérkezett az idő, szótlanul indultunk el hárman. A klán többi harcosa is nemsokára csatlakozott hozzánk, mire gyorsítottunk a tempón.
Nem kellett sokat haladnunk, ugyanis a távolban megéreztem egy seregnyi ember chakráját. Szóval az Uchihák is meg akartak ma támadni minket.
Legelől futottam a bátyjaim mellett, még soha nem éreztem magam ennyire motiváltnak a harcra. Nem azért akartam küzdeni, hogy megbosszuljam Itamát és az apámat, hanem mert szerettem volna, ha vége lesz ennek az egésznek. Hittem benne, hogy Hashirama meg tudná győzni Madarát a békekötést illetően, de ahhoz az is kell, hogy az Uchihák ebben a harcban a vesztes oldalra kerüljenek. Ha ők lennének fölényben, valószínűleg nem gondolkodnának el komolyan az ajánlatunkon.
A két klán seregei úgy csattantak egymásnak, mint két hullám. Véres harc volt, talán az eddigi legrosszabb. Folyamatosan hullottak az emberek körülöttem, Senjuk és Uchihák egyaránt. Nem volt időm rendesen körbenézni, így képtelen voltam megmondani, hogy kik állnak jelenleg jobban. Egy széles területre kiható jutsuval tűntettem el magam körül az Uchihákat, mire végre levegőhöz jutottam. Villámgyorsan néztem körbe a csatatéren. Javarészt Senjukat láttam, és egy pár Uchihát, akik egyre kevesebb lelkesedéssel küzdöttek. Úgy néztek ki, mint akik tisztában vannak a vereséggel. Elindultam, hogy megkeressem Tobiramát vagy Hashiramát, végül az előbbit megpillantottam nem messze tőlem. Jobb alkaromat erősen szorítva a másik kezemmel indultam el felé. Sikerült összeszednem egy nem kis sebet, de eddig nem volt alkalmam ezzel foglalkozni. Viszont most, hogy jobban szemügyre vehetem, elég mély vágás van a karomon és még mindig ömlik belőle a vér. Halkan átkozódva haladtam a bátyám felé, de a figyelmem annyira meglankadt a fáradtság miatt, hogy észre sem vettem a felém siető Uchihát. Amikor Tobirama észrevett, idegesen mutatott a felém haladó Uchiha irányába, de én már nem tudtam kivédeni a támadását, éreztem, hogy nem vagyok rá képes. Tobirama azonnal elindult felém. Nem hagyhatom, hogy vele is ugyanaz megtörténjen, mint Itamával!
Mielőtt még Tobirama elérhetett volna hozzám, tettem két lépést az Uchiha felé és hagytam, hogy kunaiját beledöfje a hasamba.