Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XCV.

- Hol van a bátyám?- fordultam felé letörölve a könnyeimet, de ő csak lesütötte a szemét.
- Legyőzte az ellenség vezérét, de megsérült. Az orvosok jelenleg is az életéért küzdenek a kórházban.
- Ezt nem hiszem el- motyogtam szorosan lehunyt szemmel és egyenesen a kórházhoz rohantam.
A műtőbe értelemszerűen nem mehettem be, így a terem előtt várakoztam. Képtelen voltam felfogni az eseményeket, túl gyorsan történtek. Először Mitot veszítem el, most pedig nem lehetek biztos benne, hogy a bátyám túléli. Könnyáztatott arccal a falnak támasztottam a hátam, majd hátradöntöttem a fejem. Úgy bámultam a plafont, mintha valami érdekes lenne rajta, miközben próbáltam visszafolytani a könnyeimet, de nem sikerült.
Órákig álltam ott kint, de ezalatt az idő alatt egy teremtett lélek sem jött ki a szobából se jó hírrel, se rosszal. Csak befutott még két orvos a helyiségbe, mire erőtlenül legugoltam a falnak támasztott háttal és kezembe temettem az arcom. Ekkor megéreztem egy kezet a vállamon, mire könnyes szemekkel felpillantottam Tobiramára és engedtem, hogy felhúzzon a földről. Azonnal szorosan átöleltem, mire ő is átkarolta mindkét karjával a derekam és hajamba temette a fejét. El akartam neki mondani mi történt Mitoval, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Csak akkor engedett ki az öleléséből, amikor az orvosok kiléptek a műtőből. Reménykedve pillantottam rájuk, miközben letöröltem a könnyeimet.
- Sikerült megmentenünk- mondta az egyik orvos, mire boldogan elmosolyodtam és kishíján a nyakába ugrottam.
- Bemehetek hozzá?- kérdeztem.
- Igen, de még nem ébredt fel- válaszolta.
Amikor az orvosok elmentek, mindketten besétáltunk hozzá és megálltunk az ágya mellett.
- Ugye fel fog ébredni?- pillantottam Tobiramára, aki átölelte a vállam.
- Persze, hogy fel fog. Elvégre a mi bátyánk- mosolygott rám biztatóan.
- Mito...- kezdtem, de félbeszakított.
- Tudom. De egyelőre koncentráljunk azokra, akik maradtak, jó?
- Ühüm- bólogattam, majd kivonultunk, mert Hashiramát áttolták egy kórterembe.
A kórház előtt Madara és Izuna várt ránk, amikor megpillantottak, mindketten odarohantak hozzánk. Madara nem mondott semmit, csak szorosan átölelt és egy puszit nyomott a fejemre. A mellkasába fúrtam az arcom, mire simogatni kezdte a hátam. Közben meghallottam Tobirama hangját.
- Nem halt meg, meg fog gyószulni- ismertette az Uchihákkal a helyzetet.
Szipogva elváltam Madarától és letöröltem a könnyeimet.
- Ugye nem sérültél meg?- pillantottam fel rá.
- Nem, jól vagyok- simította meg az arcom, majd egy csókot lehelt ajkaimra.- Menjünk el a gyerekekért.
- Oké- mosolyodtam el halványan.
A bátyámék is velünk tartottak, így négyen elsétáltunk anyámhoz, akiket időközben kiengedtek a menedékhelyről.
- Vége a háborúnak, ugye?- kérdeztem útközben.
- Igen, már vége van- szorírotta meg a kezem.
Anyámék azonnal kérdésekkel kezdtek bombázni minket, ahogy beléptünk a házba.
- Mi történt veletek?
- Tiszta vér mindenki, miért nem mentetek el a kórházba, hogy ellássák a sebeiteket?
- Ugye nem sérültetek meg nagyon?
- Amaterasu, jól vagy?- pillantott rám végül anyám, mire mindenki visszafolytott lélegzettel figyelte a válaszomat.
- Én most csak... haza akarok menni- sétáltam oda hozzá és Kazumi felé nyújtottam a kezem, anyám pedig szó nélkül átadta nekem.
Közben Madara felkapta Kodamát és odajött hozzám.
- Ryora mi majd vigyázunk- ajánlotta fel Tobirama, mire szótlanul bólintottam egyet és Madarával elindultunk haza.
Kazumi a kezemben végig nyöszörgött, talán ő is érezte, hogy valami nincs rendben. Amikor hazaértünk, Madara egyenesen a hálószobába vezetett és leült az ágyra, majd intett, hogy üljek mellé. A gyerekeket az ölünkbe ültettük, majd Madara felém fordult.
- Tudom, hogy mennyire fáj- nézett mélyen a szemembe.- Azt is tudom, hogy nem ez az első alkalom, amikor valakit azért vesztesz el, mert megment téged. De erősnek kell maradnod, nekik szükségük van rád- pillantott rá az ikrekre, akik kivételesen egy mukkot sem szóltak.- És nekem is.
- Tudom- sütöttem le a szemem.- Összeszedem magam, tényleg!
Közben Kazumi megfogta az egyik kezem és kis kezével elkezdte simogatni az ujjaimat, mire elmosolyodtam. Madara halvány mosollyal figyelt, miközben Kodamának eltökélt szándéka volt most megtanulni lábra állni. Madara ölében ez még nehezebbnek bizonyult, de nem adta fel ilyen könnyen. Halkan felnevettem a jelenetet figyelve, Madara pedig mosolyogva próbált segíteni a kicsinek azzal, hogy megfogta a kezeit. Viszont Kodama ezúttal sem járt sikerrel, ezért inkább visszaült és sértődötten karba tette a kezét.
- Pont olyan, mint te, amikor duzzogsz- jegyezte meg Madara szórakozottan.
- Nem szoktam duzzogni!- fordítottam el a fejem dühösen.
- Nem, dehogyis...- dünnyögte, mire elnevettem magam.
- Szerinted Izunáék elbírnak Ryoval?
- Hát...- húzta el a száját.- Szerintem nem tudják, hogy mit kellene kezdeniük vele.
- Az lehet- mosolyodtam el halványan, majd felnéztem rá.- Mito azt kérte, hogy vigyázzunk rá...
- Ez csak természetes. Képzeld el mit csinálna vele egyedül a tökkelütött bátyád.
Halkan felnevettem, miközben az ikreket figyeltem, akik tovább próbálkoztak a lábra állással. Felkaptam Kazumit és leültem vele a földre, ott mégiscsak több esélye van, mint az ölemben. Madara is követte a példámat és mosolyogva figyeltük, ahogy lassan felegyenesednek, majd megkapaszkodnak a kezeinkben, miközben ingatagon állnak. Aztán kihúzzák magukat és egymásra mosolyognak, majd mind a ketten tökéletesen egyszerre elesnek és az ölünkbe ejtik a fejüket.
- Te jó ég- nevettem fel.
- Ezt előre kitervelték- jelentette ki Madara, mire rámosolyogtam.
Az ikreket ezután lefektettük és miután megbizonyosodtunk róla, hogy elaludtak, mi is végigdöltünk az ágyon. Madara mellkasára hajtottam a fejem és azonnal elnyomott az álom.