Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

LXXXI.

~Amaterasu szemszöge~

Már jó sok idő eltelt Kirigakure támadása óta, a két falu azóta valamennyire rendezte a viszonyát, de még mindig akadnak konfliktusok. Azok viszont mindennaposak, egyre több az elégedetlenség és ellenségeskedés az öt nagy nemzet között. A legtöbbeknek erős a gyanuja, hogy hamarosan egy újabb háború törhet ki, ezúttal az öt nagy nemzet ninjafalvai között. Egyébként ezzel én is egyetértek.
De hogy őszinte legyek, most egyáltalán nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal, ugyanis oda kerültünk, hogy bármelyik nap megszülethetnek a gyerekeim. Igen, a többes szám nem véletlen, ugyanis kiderült, hogy ikrek lesznek. Nos, egy gyerek helyett kapunk hirtelen kettőt, de egy pillanatig sem bánjuk. Madara az utóbbi időben kezdett egyre inkább átmenni aggódó férj-, illetve mindjárt apába, amit a legnagyobb élvezettel nézek végig. Sokszor még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy tud ennyire aggódó lenni. Amikor ő van velem, minden egyes levegővételemnél aggódva pillant rám, hogy történt-e valami baj. Egyszer szórakozottan meg is jegyeztem, hogy "igen, az előbb belehaltam a légzésbe", de nem igazán értékelte a poénomat. És jelenleg 24 órás házi őrizetben vagyok, az emberek egymást váltogatják körülöttem, miközben egy pillanatra sem hagynak egyedül. Ez is mind Madara műve...
- Üzensz valamit a kedves párodnak?- kérdezte Izuna szórakozottan, miközben indulni készült.
Délelőtt ő vigyázott rám, de most hogy megérkezett a váltás Tobirama személyében, ő mehet a dolgára.
- Hozzon nekem csokit- mondtam, mire mindketten furán néztek rám.- Most mi van? Megkívántam...
- Oké, oké, átadom- forgatta meg a szemét Izuna, majd Tobiramával szenvedélyes csókot váltottak, mire meghajítottam őket egy párnával.
- Most mi van?- kérdezte a bátyám értetlenül.
- Ne csináljatok ilyent, amikor Madara nincs itt!- szóltam rájuk, majd szomorúan bámultam magam elé.- Hiányzik, hozzátok haza!
- Nem vagy kicsit viselkedészavaros mostanában?- pillantott rám a bátyám, mire válaszul hozzávágtam egy újabb párnát.
Izuna mosolyogva elsétált, Tobirama pedig leült mellém.
- Minden rendben?- kérdezte depressziós arckifejezésemre utalva.
- Nem! Madarával akarok lenni- tettem karba a kezem sértődötten.- Most!
- Ugye tudod, hogy az most nem lehetséges?- kérdezte pislogás nélkül meredve rám, mire duzzogva elfordítottam a fejem.- Szóval megint hisztirohamod van...
- Nem hisztizek! Nem is szoktam...- kezdtem, majd fájdalom hasított belém, mire megszorítottam a karját.- Jön!
- Mi? Mi jön?- kérdezte értetlenül.
- A tavasz, basszus! Vigyél már a kórházba!- kiáltottam rá, mire végre megértette a helyzetet és felkapva a karjaiba pillanatok alatt a kórházhoz teleportált.
Ami utána történt, az már történelem, vérrel és izzadtsággal... mármint szó szerint.

Amikor a nővér kezembe adta az ikreimet, először azt sem tudtam hogy fogjam meg őket. Nevetve adott egy két tippet, majd elindult kifelé. Ahogy kilépett az ajtón, Madara konkrétan berobbant a helyiségbe és azonnal odaszaladt hozzám.
- Minden rendben?- kérdezte elmosolyodva, miközbe a karjaimban pihenő csöpségeket nézte.
- Igen. Fogd meg!- nyújtottam felé a kislányt, mire zavartan nézett rám.
- Na jó, de hogy?
Nevetve magyaráztam el, hogy hogyan tartsa a karjaiban, és kis ügyetlenkedés után sikerült is átvennie tőlem. Még fel sem ébredt közben a kicsi.
- Tudom, hogy furán fog hangzani, de olyan aranyos vagy- jegyeztem meg enyhe pírrel az arcomon.
Ahogy ott állt az ágyam mellett, kezében a lányunkkal és tekintetét egy pillanatra sem szakította el róla, hanem csillogó szemmel nézte minden mozdulatát, szabályosan elolvadtam a látványtól. Most tényleg olyan volt, mint egy egyszerű apa, nyoma sem volt az "Uchiha Madara vagyok, féljetek tőlem" viselkedésének.
- Ő aranyos, nem én- mosolygott rá a kisbabára, majd leült az ágyamra és rám pillantott.- Köszönöm- suttogta, miközben odahajolt hozzám és hosszasan megcsókolt.
Homlokom az övének támasztottam és elmosolyodtam, majd újra megcsókoltam őt.
- Ugye tudod, hogy szeretlek?- kérdeztem nevetve, mire mosolyogva egy újabb csókot nyomott ajkaimra.
- Hát persze, én is téged- mondta mélyen a szemembe nézve, mire akaratlanul is elpirultam.- Örülök, hogy erről még nem szoktál le.
Csak nevettem egyet a megjegyzésén és mosolyogva figyeltem a helyiségbe belépő nagymamákat.