Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

LXXXIX.

Madara csak este ért haza, kivételesen nem volt teljesen hulla, csak amolyan félholt fejet vágott. Ezért kihasználtam az alkalmat és a kezébe nyomtam Kazumit, hogy ketten altassuk el őket. Mégiscsak könnyebb egyszerre egy gyereket fogni. Amikor hajlandóak voltak lehunyni a szemüket és álomba merülni, Madarával szokás szerint kisétáltunk a nappaliba, nehogy véletlenül felébresszük őket.
- Már elmentek, igaz?- kérdeztem az ölébe huppanva.
- Igen, már pár órája- motyogta, miközben belepuszilt a hajamba.- Valami baj van?
- Csak rossz előérzetem van. Szerintem valami baj lesz.
- Az nem biztos- próbált meg lenyugtatni Madara, miközben a hátamat simogatta.
- De érzem! Akárhányszor ilyen érzésem van, mindig történik valami baj...
- Reménykedjünk benne, hogy most nem fog.
- Mást nem nagyon tehetünk- sóhajtottam.
Madara a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben egyik kezével még mindig a hátam simogatta. Az álla alá nyúlva felemeltem a fejét és gyengéden megcsókoltam, amire egy szenvedélyes csókkal válaszolt. Csak levegővételekre távolodtunk el egymástól, amikor szükség volt. Most különösen jól esett a közelsége és a csókja, mert tényleg nagyon rossz érzésem volt a harccal kapcsolatban. Mire észbekaptam, Madara már a pólóm alá nyúlva simogatta a meztelen hátam és másik kezét bevezette a nadrágomba, aminek hatására azonnal elmosolyodtam.
- Mire készülsz?- kérdeztem suttogva.
- Elterelem a gondolataidat- mondta két csók között.
Nem mondom, tényleg sikerült lekötnie a figyelmem egy időre...

A bátyámék csapata két teljes hétig nem tért vissza. Már az összes körmömet lerágtam idegességemben és egy két lábon járó aggodalom voltam az utóbbi napokban. Madara hiába magyarázta, hogy csak a sérülteket látják el, meg ilyenek, nem tudott megnyugtatni. Tudtam, hogy baj van, már fogadni mertem volna rá. Amikor megkaptuk a hírt, hogy a csapat nemsokára eléri Konohát, a gyerekekkel együtt Madarához siettem.
- Hokage-sama, fontos feladata lesz- sétáltam be az irodába, mire Madara megdöbbenten jött oda hozzám.
- Igen?
- Kapsz 20 perc szüntetet, vigyázz rájuk- adtam az ikreket a kezébe, akik széles vigyorral az arcukon bámultak fel az apjukra.
- Te hová mész?- kérdezte meglepetten, de aztán leesett a tantusz.- Tobiramáékot várod, igaz?
- Igen, elméletileg pár perc és itt vannak- hadartam idegesen.
- Amaterasu, nyugodj meg!- nézett mélyen a szemembe.- Ha tényleg valami baj történt, ahogy azt megmondtad, akkor valakinek szüksége lesz rá, hogy erős maradj.
- Oké, igazad van- vettem mély levegőt.- Nemsokára jövök.
- Rendben- mosolyodott el halványan, majd váltottunk egy gyors csókot és elindultam a főkapuhoz.
Idegesen vártam, hogy végre megpillantsam a távolban a csapatot, akik nemsokára megjelentek. De már az elején feltűnt, hogy valami nem stimmel. Láttam Tobiramát és Izunát legelől sétálni, mellettük pedig a csapatomból Jint és Asamit. De Maiko sehol.
Ó, hogy cseszné meg...- motyogtam magamban, miközben mindkét kezemet a szám elé emeltem. Aztán bevillantak Madara szavai, és gyorsan rendeztem a vonásaimat. Ha tényleg meghalt és azért nem látom a többiek mellett, akkor semmit nem segítek nekik azzal, ha még engem is sírni látnak. Ahogy közelebb értek észrevettem, hogy Asami a szemét törölgeti. Egyre biztosabb voltam abban, hogy nem tévedek.
Amikor elértek a főkapuhoz, minketten szó nélkül átöleltek engem és éreztem, hogy zokognak. Tobirama felé fordítottam a fejem, aki komoly tekintettel suttogott egy szót. Aprót bólintottam, majd szorosan magamhoz öleltem csapatom két megmaradt tagját. Amikor pár perc múlva elváltunk, megpillantottam Asami Sharinganját. Szóval aktiválódott, amikor elvesztette Maikot.
- Sensei...- kezdte elcsukló hangon.
- Tudom- szóltam közbe.
- Pedig én meg akartam menteni, de...- motyogta Jin ökölbe szorított kezekkel.
- Nem mindig sikerül megmenteni, akit akarunk. Még akkor se, ha nagyon szeretjük. Még akkor se, ha akár a saját életünket is odaadnánk érte. Ezt jelenti a háború, sajnálom, hogy máris meg kellett tapasztalnotok ezt az érzést.
Jinhez nemsokára odaszaladt az édesanyja és miután megköszönte nekem, hogy foglalkoztam a fiával, hazaindult vele.
- Sensei, valamit mondanom kell- motyogta halkan Asami.
- Igen?- gogoltam le vele szemben.
- Maiko azért halt meg, hogy megvédjen engem. Mert hibáztam és nem volt elég erőm, hogy megvédjem magam- mesélte, miközben potyogtak a könnyei.
Azonnal bevillant a fejemben Itama, aki feláldozta magát, hogy megvédjen engem a korábbi háborúban.
- Hidd el, tökéletesen megértelek- tettem a kezem a vállára.- Tudod, nekem eredetileg négy bátyám volt, de ketten meghaltak a háborúban. Az egyikük engem akart megvédeni, ezért odaugrott a nekem szánt támadás elé.
- Miért csinálnak ilyent az emberek?
- Mert anyira szeretik a másikat, hogy képesek meghalni érte. Te nem tetted volna meg ezt Maikoért?- kérdeztem, de már előre tudtam a választ.
- Persze, hogy megtettem volna!
- Na látod- mosolyodtam el halványan.- Most menj haza te is és pihenj. És ne feledd, Maiko ezt azért tette, mert fontos voltál neki.
- Jó- törölte le az arcát mosó könnycseppeket.- Sensei, ugye holnap folytatjuk az edzést? Erősebbé akarok válni!
- Hát persze.
Asami is hazaindult, én viszont egy pillanatig nem mozdultam onnan. Megéreztem egy kezet, ami átkarolta a vállam, majd könnyes szemmel pillantottam fel Izunára.
- Jó voltál!- mosolygott rám biztatóan.
- Szuper, most, hogy őket megvígasztaltam, kezdhetem én a bőgést- motyogtam, miközben letöröltem a könnyeimet.
- Inkább ne- simogatta meg a hátam, majd elindult Madara irodája felé, maga után húzva engem is.
Amikor beléptünk Madara azonnal felénk fordult, majd elkomorodott.
- Megkaptam a jelentést. Amaterasu... jól vagy?- kérdezte aggódva, miközben odasétált hozzánk.
Szótlanul elvettem tőle az ikreket, majd Izuna kezébe nyomtam őket. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy képes megtartani mindkettőjüket, odaléptem Madarához és megöleltem. Szorosan átkarolta a derekam, én pedig a mellkasába temettem az arcom.
- Izuna, elvinnéd őket anyámhoz?- hallottam meg Madara hangját.
- Hogyne.
Izuna ezután eltűnt, így Madarával ketten maradtunk a helyiségben. Fejét a hajamba hajtotta és nyomott egy puszit a fejemre. Pár perc múlva elengedtem és felnéztem rá.
- A srácok hogy vannak?
- Jobban, őket valamennyire sikerült megvigasztalnom, de csak addig bírtam tartani magam- szipogtam.
- Téged majd megvígasztallak én- mosolyodott el halványan.
- Reméltem is- motyogtam, miközben letörölte a könnyeimet.
- Gyere, menjünk haza- nyomott egy puszit a fejemre, majd megfogta a kezem.
- Neked nincs még dolgod?
- Lenne, de van, ami fontosabb- mondta, miközben megszorította a kezem, aztán elindultunk haza.