Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

CIV.

~Tobirama szemszöge~

Hana a kezemet fogva haladt velem végig a házon, amíg elvezettem a szobájához. Alaposan szétnézett a helyiségben, majd halvány mosollyal az arcán pillantott rám.
- Köszönöm...- suttogta halkan.
- Hogy?- lepődtem meg.
- Mindent köszönök- mondta szégyenlősen, majd odasétált hozzám és átölelte az egyik lábam, hisz csak addig ért fel.
- Ezt nem kell megköszönnöd- mosolyodtam el, miközben megsimítottam a fejét.
- Hana, gyere játszani velem!- toppant be a szobába Itaru a nyomában Izunával.
A kislány elengedett és mosolyogva követte a fiút az udvarra, ahol játszani kezdtek. Izuna óvatósan a hátam mögé lopózott és átkarolta a derekam, ami mosolygásra késztetett.
- Elbírunk mi velük?- kérdezte nevetve a fülembe súgva.
- Valahogy muszáj lesz- nevettem fel én is, miközben egyik kezére rákulcsoltam az ujjaimat.
- Amúgy... nem kellene lassan beavatni az anyákat?
- Ideje lenne- húztam el a szám.- De majd csak holnap.
- Nekem oké- hagyta rám és nyomott egy puszit a nyakamra, majd besétált.
Na igen, hozzá kell látnia a vacsorához. Én ugyanis csapnivaló szakács vagyok, de Izuna! Ő igazi konyhatündér.
Még pár percig mosolyogva néztem a gyerekeket, majd besétáltam Izunához, hogy szokás szerint zavarjam a tevékenységét. Valamiért imádom nézni, ahogy főz, bár igazából mindig szeretek vele lenni. Amikor elkészült a kaja kizavart, hogy legalább annyi haszna legyen belőlem, hogy én hívjam a gyerekeket vacsorázni. A megjegyzését ezúttal reakció nélkül hagytam és csak mosolyogva kisétáltam az udvarra.
- Vacsora!- kiáltottam el magam, mire mindketten hozzám szaladtak.
Mosolyogva tereltem őket a konyha felé, ahol Izuna már terített asztallal várt minket. Miután végeztünk a vacsorával, terveink szerint elmeséltül volna a gyerekeknek, hogy hová megyünk holnap, de mielőtt megszólalhattunk volna, Itaru felém fordult.
- Most akkor mindkettőtöket apának szólítsalak?- kérdezte, mire azt se tudtam mit mondjak.
- Hát... igen- nyögtem ki végül.
- Kicsit hülyén hangzana, ha mondjuk engem anyának hívnál, nem gondolod?- szólalt meg Izuna visszafolytva a nevetését.
- Nem csak kicsit- jelentette ki Hana szemrebbenés nélkül, mire elnevettük magunkat.
Ezután sikerült elmondani nekik, amit eredetileg akartunk. Boldogan fogadták az ötletet, majd egy "elfáradtam" kijelentés után mindketten a szobájukba indultak. Izunával összenéztünk, majd elindultunk utánuk. Én Hanát kísértem el, aki a szobájába lépve kérdőn felém fordult.
- Papa, majd ugye beszélhetek még Amaterasuval?
- Hát persze- mosolyodtam el, egyértelműen a megszólításom miatt.
Hihetetlenül jólesett, hogy így hívott. Izuna megjelent mögöttem és derekamra simította egyik kezét, mire Hana elmosolyodott. Mindketten adtunk egy puszit a fejére, majd befeküdt az ágyba és ráterítettem a takarót. Óvatosan becsuktam magunk mögött az ajtót, majd megnéztem Itarut, aki máris az igazak álmát aludta. Aztán besétáltam a hálószobánkba és lefeküdtem Izuna mellé. Hozzámhajolt egy csókra, amit azonnal viszonoztam, majd a mellkasomra fektettem.
- Szerinted nem bánják, hogy mi mindketten...? Vagyis... tudod mit akarok mondani- habogta össze-vissza.
- Értelek, nyugi- pusziltam meg a fejét.- Nem úgy látszik, hogy zavarná ez őket.
- Remélem, hogy így van- sóhajtott fel, mire a derekát átkarolva magamhoz húztam.
- Ne aggódj ilyenek miatt- motyogtam, miközben egy újabb puszit nyomtam a fejére.
A haját simogattam folyamatosan, miközben lassan lehunytam a szemeimet és kezdtem álomba merülni.
- Tobi...?- hallotam meg Izuna hangját.
- Hm?- hümmögtem félálomban.
- Szerinted anyám és a tiéd... örülni fognak?
- Biztos igen- motyogtam újra lehunyva a szemeimet.
- Kíváncsi vagyok a reakciójukra.
- Én is...
- Mi van, ha...
- Aludj már, Izuna- nevettem fel halkan.
- Jó na...- motyogta durcásan, de tudtam, hogy mosolyog.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki ráül a mellkasomra. Amikor nagy nehezen kinyitottam a szemem, Itarut pillantottam meg.
- Ébresztő, apa! A másik papám már rég talpon van...- csóválta a fejét rosszallóan, miközben igyekeztem realizálni a helyzetet.
Hana mellettem ült és felnevetett Itarut hallgatva. A kisfiú a mellkasomra támaszkodva ébresztgetett továbbra is, miközben álmosan pislogtam.
- Jó, már felébredtem- motyogtam rekedtes hangon.
Amikor felültem az ágyon mindketten mellém telepedtek, majd Hana félénken az ölembe feküdt.
- Te nem tudsz főzni, igaz?- kérdezte a húgomat megszégyenítő huncutsággal.
- Nem igazán- vallottam be, mire mindketten felnevettek.
Valahogy sikerült kikelnem az ágyból és Itaru kérésére engedtem, hogy felmásszon a hátamra. De így Hanát is fel kellett vennem, így mind a két gyereket én cipeltem be a konyhába. Izuna meglepetten fordult felénk, majd meglátva minket, elmosolyodott.
- Olyanok vagytok, mint a kismajmok- csóválta meg a fejét nevetve, miközben lepakoltam azt a kettőt.
Reggeli után egyből anyámhoz indultunk, de nem számítottam rá, hogy Amaterasuék is ott lesznek. Izuna engem lökött előre, így pár lépéssel előttük beléptem a nappaliba és anyámhoz fordultam.
- Na végre, már napok óta nem láttalak!- csattant fel anyám azonnal.
- Izé... szeretnék mutatni valamit- motyogtam zavartan.
Anyám értetlenül meredt rám, a húgom és Madara pedig széles mosollyal figyeltek engem. Intettem Izunának, mire mindhárman beléptek, a gyerekek a kezét fogták. Anyám eltátotta a száját, majd igyekezett emberi arckifejezést felölteni magára és odasétált hozzánk.
- Hát szabad anyádnak nem elmondani az ilyesmit?- csóválta a fejét szórakozottan, miközben legugolt a gyerekek elé.
- Hát... meglepetés!- segített ki Izuna.
- Hogy hívnak titeket?
- Hana- motyogta a kislány, aki immáron az én kezemet szorította.
- Én Itaru vagyok- mutatkozott be a kisfiú magabiztosan.- Most akkor... te leszel a nagymamám?
- Valahogy úgy...- motyogta anyám meglepetten.
Amaterasu olvadozott a kanapén minket nézve, Madara pedig csak egy pillanatra nézett a szemembe, de akkor mindent ki tudtam olvasni belőle. Aféle "köszönöm, hogy boldoggá teszed az öcsém" pillantás volt, de csak kis ideig tartott. Mi mást várhatnék tőle?
- Üljetek le- mutatott anyám a kanapékra.
Hana megragadta a kezem és leült pont Madara mellé (ezt jól kiválasztotta...), majd inkább az ölembe ült. Izuna is leült mellénk Itaruval.
- Így nem is vagy olyan ijesztő- pillantott Hana Madarára, mire röhögésben törtünk ki.
- Jó gyerek vagy te- jegyezte meg anyám mosolyogva.
- Köszönöm...- motyogta Madara enyhén durcásan, mire az ölében ülő Kazumi vigyorogva nézett fel rá.- Szerinted is ijesztő vagyok?
- Nyem- pillantott rá az apjára, amit a húgom széles mosollyal az arcán nézett végig.
A következő pillanatban Itama lépett be a nappaliba és a díszes társaságot látva meglepetten nézett végig rajtunk.
- Senju Itama!- fordult felé anyám szikrákat szóró tekintettel.
- Ú, a teljes nevedet mondta, menekülj!- figyelmeztette a húgom.
- Most nem csináltam semmit- tátotta el a száját Itama.
- Pontosan! Nézd csak meg Amaterasut és Tobiramát!- mutatott ránk.- Le vagy maradva hozzájuk képest!
- Anya, évekig halott voltam- emlékeztette Itama.
- Mindig csak a kifogások!
Itama arcát látva mind felnevettünk, mire gyilkos pillantást lövelt felénk.
- Kuss legyen, Uchihások!
- Megint kezded?- kérdeztük mind a négyen egyszerre.
- Hagyod békén az Uchihákat?- vonta fel a szemöldökét anyám, mira Itama tátott szájjal fordult felé.
- Inkább visszamegyek aludni...- dünnyögte, miközben sarkon fordult.
- Hát ezt megkapta- rázta meg a fejét Itaru, mire elnevettük magunkat.