Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

V.

Mire apámmal Hashiramáékhoz értünk, már lejárt a harc. Csak a sebesülteket fogták és vitték visszafelé.
- Az összes elment?- kérdezte apám.
- Igen- válaszolt Tobirama, majd a földre pillantott- Azonban...
Mindketten közelebb léptünk, és láttuk, hogy ott fekszik egy Uchiha férfi.
- Ki ő?- kérdeztem.
- A klán vezére- gugolt le mellé apám.- Halott.
Tobiramára néztem, mert nem tudtam, mit is jelent ez az egész.
- Szóval ezért menekültek el...- állt fel apám és elindult.- A következő összecsapás még keményebb lesz. Biztosan meg akarják majd bosszulni a klán vezérének halálát.
Ezután mind elindultunk haza. Szótlanul haladtam Tobirama mellett, pedig van miről beszélnünk, de nem itt, mindenki előtt. Alig vártam, hogy hazaérve magunkra csukhassam a szobám ajtaját és megbeszéljük a történteket.
Végül Itama és Hashirama is csatlakozott hozzánk, így négyen ültünk a szobám közepén, akárcsak a régi szép időkben. Amikor még mind gyerekek voltunk és nem kellett háborúznunk. Amikor még Kawarama is velünk volt.
- Szóval milyen volt az első harcod?- kérdezte Itama.
- Szörnyű!- mondtam, mire kíváncsian néztek rám.- Megöltem egy csomó embert, pedig nem volt velük semmi személyes problémám. Csak azért kellett végeznem velük mert Uchiha címert viseltek, nem Senjut. Ki az, aki elfogadhatónak tartja az ilyeneket? Miért nem kötünk már békét?
- Ilyen a háború- válaszolt először Tobirama.
- Nem értem, miért nem akarnak összefogni. Ha a Senju és Uchiha klán békét kötne, további klánok követnék a példánkat- elemezte a helyzetet Hashirama.
- És ha ez nem lenne elég, bekeveredtem az Uchihák közé, de nagyon durván. Konkrétan nem láttam Senjut a közelben rajtam kívül és teljesen tanácstalan voltam. Aztán sarokba is szorítottak, de egy Uchiha megmentett, még azóta se tudom, pontosan miért, elvégre az ellensége vagyok. Apám meg büszke rám, mert meggyilkoltam egy csomó embert- hadartam el.
- Hogy keveredhettél be az Uchiha sereg közé?- kérdezte Itama aggódva.
- Hogy érted, hogy egy Uchiha mentett meg?- akadt ki Tobirama.
- Nem tudod, ki volt az?- kérdezte Hashirama.
- Nos...- sóhajtottam egyet, majd sorban rájuk néztem.- Fogalmam sincs, miért kerültem oda, csak mentem előre és ott találtam magam. Amint mondtam, egy Uchiha mentett meg, mert elhajtotta a többieket, ő pedig engedte, hogy elmenjek. És nem, nem tudom ki volt az, még életemben nem láttam. De azt mondta, Madara a neve.
Amikor ezt kimondtam a bátyjaim arcára döbbent kifejezés ült ki, amit nem hagyhattam szó nélkül.
- Mi az, talán ismeritek?
- Igen- válaszolt Hashirama.
- Sajnos...- tette hozzá Tobirama, de legidősebb bátyám egy pillantással csendre intette.
- Kiskoromban gyakran találkoztam vele. De aztán... többé nem akart osztozni az álmomon és hamarosan a harcmezőn kerültünk szembe egymással. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyent tenne. Úgy láttam, hogy teljesen megváltozott. De ezek szerint legbelül még tiszta a lelke.
- Ennyiből még nem következtethetsz sokra, bátyám. Most megkönyörült rajta, de lehet, hogy a későbbiekben ő lesz az, aki megöli.
- Azért még ne temess el, Tobirama- szóltam rá.
- Nem úgy értettem. Csak nem szeretném, ha túlságosan beleélnéd magad abba, hogy Madara még mindig az az ártatlan kisgyerek, bátyám. Ne hagyd magad becsapni!
- Én is jól tudom! De talán... talán nem adta fel teljesen...- motyogta Hashirama.
- Na jó, elvesztettem a fonalat!- jelentettem ki.
- Inkább pihenj egyet- ajánlotta Itama.- Van egy olyan érzésem, hogy az Uchihák holnap bosszút állnak majd rajtunk.
- De csak most lett vége ennek a harcnak!- sóhajtottam fáradtan.
- Egy ilyen mellett nem mennek el olyan könnyen. Nem egy egyszerű Uchiha vesztette életét, hanem a klánuk vezére. Ezt mielőbb meg akarják majd bosszulni- magyarázta Tobirama.
- Így igaz, aludj egyet. Nekem is rossz érzésem van a holnappal kapcsolatban- helyeselt Hashirama.
- Ilyenek után remélem tudjátok, hogy mennyit fogok aludni.
Miután a fivéreim sorban távoztak a szobámból, végigdöltem az ágyon. Vajon Madara tényleg csak azért mentett meg, mert lány vagyok? Végülis, más oka nem volt rá.