Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XCIX.

Délelőtt áthívtam magamhoz Itamát, hogy vigyázzon az ikrekre, ameddig mi az irodába megyünk. Madara már korán reggel elment, de én csak 10 körül mentem utána, akkor jött meg Itama.
- Megleszel?- kérdeztem visszafolytva a vigyoromat, miközben Itamát figyeltem.
Kezében tartotta mindkét gyerekem és elég furán festett így. De csak szokatlan volt a látvány, mert egyébként nagyon aranyosak voltak.
- Persze. Tudok vigyázni az unokahúgomra és az unokaöcsémre- húzta magabiztos mosolyra a száját.
- Effelől semmi kétségem- nevettem fel, majd elindultam Madarához.
Elrendeztük a hivatalos ügyeket, majd elmeséltem neki a Rikudou Sennines dolgot. Ahhoz képest, hogy mire számítottam, egész jól fogadta a dolgot. Mitonak nagyon örült és megígérte, hogy Itamát is elviseli valahogy. Ezt a kijelentését egy szemforgatással díjaztamn mire nevetve az ölébe húzott és megcsókolt.
- Ne itt csináljatok kistestvért az ikreknek, légyszi- lépett be Tobirama a helyiségbe, mire elszakadtunk egymástól és gyilkos pillantást vetettünk a bátyámra.
- Ilyenkor viccesnek érzed magad, Senju?
- Hogyne...- legyintett Tobirama unottan, majd lepakolt egy seregnyi dokumentumot Madara elé.
Ha nem ültem volna az ölében, simán kinézem belőle, hogy fejvesztve elmenekült volna az ablakon keresztül. Aztán Tobirama órákon át kergethette volna a faluban, hogy menjen már vissza abba a rohadt irodába és végezze el a munkáját. Egy ilyen jelenetet szívesen megnéznék egyszer.
Nemsokára elköszöntem Madarától és hazamentem. Itama fáradt arccal ült a földön az ikrek mellett. A gyerekek mindketten nevettek, gyanítom a bátyámat röhögték ki éppen.
- Mi történik itt?- kérdeztem szórakozottan, miköznen helyet foglaltam közöttük.
- Mama!- kiáltották a kicsik egyszerre, mire elkerekedett szemekkel bámultam rájuk.
Aztán akaratlanul is összegyűlt a könny a szememben, miközben magamhoz öleltem mindkettőjüket.
- Mi a baj?- kérdezte Itama aggódva.
- Most hallom ezt tőlük először- mondtam vigyorogva, mire megértően bólintott és elmosolyodott.- Te tanítottad meg nekik?
- Csak megkérdeztem tőlük, hogy ki tudnak-e mondani pár szót. Erre rávágták, hogy mama- mesélte, miköznben Kazumi az ölébe mászott.
Mosolyogva emeltük fel őket a földről és velük együtt a nappaliba sétáltunk. Ott leültünk a kanapéra, a gyerekeket pedig az ölünkbe helyeztük.
- Mondtak még valamit?- kérdeztem kíváncsian.
- Ja, eszembe juttatták az Uchihádat...- motyogta.
- Komolyan?- néztem rá a kicsikre boldogan, mire hatalmas vigyor terült el az arcukon.- Amúgy Itama...
Bátyám a hirtelen elkomolyodott hangomat hallva összerezzent és pisszenés nélkül meredt rám.
- Utálod őt?
- Madarát? Személyesen vele semmi problémám nincs, csak a klánja... Neked nem kell bemutatnom őket, te is harcoltál ellenük.
- Igen, de azóta sok minden változott. Te nem tudhatod, hiszen meghaltál, de azóta a Senjuk és az Uchihák is megváltoztak. Már elfogadják egymást és más klánokkal együtt békében élnek a faluban.
- Ahol Madara a Hokage- tette hozzá szemforgatva.
- És szuperül végzi a munkáját! Mondjuk a papírmunkánál mindig eljátsza a halálát, de nem lehet panaszunk ellene. Tökéletesen vezeti a falut.
- Ha te mondod...- sütötte le a szemét, majd felpillantott rám halvány mosollyal az arcán.- Megpróbálok jóban lenni vele, ígérem. Főleg mert anyám is szereti...
- Hogy mi?- kérdeztem meglepetten.
Oké, hogy már elfogadja, de az, hogy szereti kicsit erős kifejezés...
- Tegnap véletlenül szidtam egy kicsit Madarát anyám előtt- kezdett mesélni Itama.
- Véletlenül?- vontam fel a szemöldököm.
- Most nem ez a lényeg- legyintett kínosan.- Anyám a szavamba vágott és közölte velem, hogy Madara tökéletes férj neked és nagyon boldogok vagytok. Úgyhogy legyek jóban vele és ne szidjam többet az Uchihákat, mert lecsap...
- Egy kicsit kioktatott- folytottam vissza a nevetésem.
- Ja...- dünnyögte, majd fura arckifejezéssel folytatta.- Aztán közölte, hogy keressek én is magam mellé valakit, mert várja az unokákat. Te érted ezt?
- Na igen, egy kicsit unoka-lázban ég...- húztam el a szám, miután kiröhögtem Itamát.
- De van három unokája, az nem elég?
- Úgy látszik nem- vontam vállat.
Itama ezután nem maradt sokáig. Miután elment, az ikrekhez fordultam.
- Szóval...- kezdtem.
- Mama!- kiáltotta Kodama boldogan.
- Mama!- szólalt meg Kazumi is.
- Oké, tulajdonképpen csak ezt akartam hallani- vigyorodtam el, majd felvettem őket és elindultam velük a hálószobába.
Leültettem őket az ágyra magam mellé és figyeltem, ahogy ismét megpróbálnak lábraállni. De ahogy az ágy kicsit besüppedt a lábuk alatt, egyből elvesztették az egyensúlyukat és elestek. Itt viszont nem ütik meg magukat, szóval hagytam, hogy szórakozzanak. Nemsokára hazaért Madara és azonnal besétált a szobába.
- Papa!- kiáltották az ikrek, amikor megpillantották az ajtóban.
Madara szó szerint lefagyott és egy pillanatig mozdulatlanul állt velünk szemben, még pislogni is elfelejtett. Aztán mosolyra húzódott a szája és odasétált hozzánk. Lefeküdt az ágyra és az ölembe hajtotta a fejét, a kicsik pedig mindketten a mellkasára feküdtek.
- Ezt te tanítottad nekik?- pillantott fel rám mosolyogva, miközben az ikrek hátát simogatta.
- Nem egészen. Szerintem egy ideje ki tudják mondani, csak húzták az agyunkat- magyaráztam szórakozottan.
- Kis huncutok- nevetett fel halkan, ugyanis a gyerekek időközben elaludtak az apjuk mellkasán.
Felemeltem Madara fejét egy picit és felálltam az ágyról. A szekrényhez sétáltam és levettem a ruhám, majd felvettem Madara egyik pólóját, amit még rég nyúltam le tőle. Ebben a legkényelmesebb aludni. Madara minden mozdulatomat mosolyogva figyelte, amikor pedig befeküdtem mellé, odahajolt hozzám és nyomott egy csókot a számra. Azonnal visszacsókoltam, majd egyik kezem Kodama hátára simítottam.
- Nincs szívem felébreszteni őket- suttogtam mosolyogva.
- Nem is kell, nekem így kényelmes- mondta Madara, majd nyomott egy utolsó csókot a számra és mindketten lehunytuk a szemünket.