Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

CII.

A bátyámékkal egy közeli árvaházba mentünk. Kedvesen fogadott ott egy hölgy, majd mutatta az utat, hogy merre találjuk a gyerekeket. Kivezetett egy tágas udvarra, ahol rengeteg gyerek játszott. Belegondolni is szörnyű volt, hogy ők itt mind árvák.
- És most?- kérdezte Izuna halkan, amikor a hölgy magunkra hagyott.
- Komolyan?- nevettem el magam a tanácstalan arcokra pillantva.- Menjetek és beszélgessetek velük!
- Nem rossz ötlet...- gondolkodott el Izuna, majd Tobirama felé fordult.- Kihez menjünk?
- Hozzá- mutatott rá a bátyám egy hosszú barna hajú kislányra, aki a többiektől távol, egyedül ült egy fa tövében.
- Miért pont hozzá?- futott ki a számon a kérdés, de azonnal megbántam, hogy kimondtam.
- Magamra emlékeztet- motyogta a bátyám, majd elindult a kislány felé.
Izunával aggódva összenéztünk, majd az Uchiha a bátyám után sietett, én pedig sóhajtva lehajtottam a fejem. Nem csodálom, hogy Tobirama magára ismert a kislányt látva. Amikor kicsik voltunk, sokszor volt egyedül. Amikor játszani mentünk a többiekkel soha nem jött velünk, hiába hívtam. Talán ez volt az egyik ok, amiért olyan közel kerültem hozzá már kiskoromban. Nem bírtam nézni a magányát, ezért igyekeztem minél több időt vele tölteni, aminek eredményeképp szoros kapcsolat alakult ki kettőnk között. Így lett ő az idő múlásával a kedvenc bátyám, akinek kivétel nélkül mindent elmondtam. Már nem csak ő vágyott az én társaságomra, én is akkor éreztem legjobban magam, ha ő ott volt mellettem. De aztán Tobirama megváltozott és kicsit nyitottabb lett az emberek felé. Nem tudom mi indította el benne azt a változást, talán az ezeregyedik monológom, amit arról mondtam neki, hogy szocializálódjon már egy kicsit. Amióta pedig Izuna mellette van, még többet változott. Mindenképpen jó hatással van rá az Uchiha.
Megéreztem, ahogy valaki gyengéden húzogatja a nadrágom, mire rápillantottam. Egy kb 5 éves fiúcska állt a lábam mellett és megbabonázva nézett fel rám.
- Az én anyukám is olyan gyönyörű volt, mint te. Na jó, lehet, hogy te egy kicsit szebb vagy nála...- mondta hirtelen hatalmas mosollyal az arcán.
- Komolyan?- csak ennyit tudtam kinyögni.
A fiú bólintott, de még mindig nem engedte el a nadrágom. Lesütötte a szemét, majd félénken bámult fel rám.
- Vannak gyerekeid?
- Igen, kettő is- válaszoltam, miközben legugoltam.
- Akkor te nem azért jöttél, hogy elvigyél valakit...?- kérdezte lehajtott fejjel, csalódottan.
- Nem, én a bátyámékkal jöttem. Nézd, ott vannak!- mutattam Izunáék felé, akik leültek a kislány mellé beszélgetni.
- Vele beszélnek...?- suttogta halkan.
- Miért, mi van vele?- vontam fel a szemöldököm értetlenül.
- Nem tudom, én csak nemrég kerültem ide, de a többi gyerek nem nagyon akar barátkozni vele. Azt mondták nem beszélhetnek róla, hogy mi történt vele, ezért én sem tudok semmit. De mindenki kerüli- biggyesztette le ajkait.
- Sajnálod őt?- kérdeztem halvány mosollyal az arcomon.
- Igen! Anyukám mindig azt tanította nekem, hogy egy gyerek sem lehet magányos! Ha pedig az, segítenünk kell rajta és barátkozni vele. De ő nem akar a barátom lenni- mesélte szomorúan.- Egyszer odamentem hozzá, de elsétált. Nem is szólt hozzám...
- Talán félt attól, hogy kigúnyolnád- vontam meg a vállam.
- Én soha nem tennék olyant!- jelentette ki határozottan, ami mosolygásra késztetett.
- De ő ezt nem tudja.
- Én csak azt akartam, hogy ne legyen magányos- motyogta, majd felnézett rám.- Szerinted elviszik?
- Van egy olyan érzésem, hogy igen...
- De jó neki!- mosolygott keserűen a kisfiú.- Még azt se bánnám, ha két papám lenne, csak ne maradjak tovább itt...
- Nem szereted ezt a helyet?
- Nincs vele semmi baj, nagyon kedves mindenki, csak... hiányzik a család.
- Talán... odamehetnél hozzájuk- gondolkoztam el, mire a fiúnak felcsillantak a szemei.
- Komolyan? Szerinted elvinnének engem is?
- Végülis eredetileg fiút akartak...- motyogtam, miközben a fiú a bátyámékhoz sétált.
Pár pillanat múlva leült hozzájuk és elkeztek beszélgetni. A kislány szája apró mosolyra húzódott, ahogy hallgatta a fiút. Én csak távolról figyeltem őket, nem akartam bezavarni.
Kis idő múlva láttam, hogy Izuna és a bátyám tanácstalanul összenéznek, majd csupán szemkontaktussal megbeszéltek valamit. Aztán mosolyogva a gyerekek felé fordultak és mondtak nekik valamit. A kislány szélesen elmosolyodott, a beszédes kisfiú pedig felszökött örömében. A bátyám leplezetlen örömmel felvette a kislányt, a kisfiú pedig megragadta Izuna kezét, aki erre elmosolyodott. Miközben felém sétáltak, próbáltam visszafolytani a vigyoromat, de egyszerűen képtelen voltam.
- Elbírtok ti kettővel?- kérdeztem szórakozottan, amikor mellém értek.
- Nem- jelentette kis határozottan Izuna.- De nem volt más választásunk.
Tobirama halvány mosollyal az arcán rámpillantott, mire halkan felkuncogtam, majd a kislányra pillantottam.
- Hogy hívnak?- kérdeztem kedvesen.
- Hana...- motyogta alig hallhatóan.
- Tényleg, még az én nevemet sem tudod!- kiáltott fel a kisfiú.- Itaru vagyok.
- Én Amaterasu- mutatkoztam be mosolyogva.- Mehetünk?
Mind a négyen bólintottak, majd elindultunk vissza az épületbe. Miután elintézték a szükséges dolgokat, elindultunk vissza Konohába. Izuna útközben a hátára vette Itarut, mert panaszkodni kezdett a sok gyaloglásra.
Első útunk végül Madarához vezetett, mert kíváncsi voltam, hogy még életben vannak-e Itamával, a bátyámék pedig velünk tartottak. Az épületbe beérve a gyerekek már a saját lábukon sétáltak fel az irodához. Illedelmesen bekopogtam, majd amikor meghallottam Madara unott hangját, besétáltunk. Elkerekedett szemekkel pillantott Tobiramáékra, amikor beléptek, majd tekintete rám vándorolt. Én csak elmosolyodtam, mire felállt a helyéről és odasétált hozzánk. Hana Tobirama mögé bújt és a kezét megragadva pillantott fel rá.
- A bácsi ijesztő- suttogta, mire Izunával hatalmas röhögésben törtünk ki.
Madara meglepetten eltátotta a száját és bizonygatni kezdte nekem, hogy ő egyáltalán nem néz ki félelmetesen, miközben én igyekeztem nem megfulladni a röhögéstől. A bátyám pedig megnyugtatta Hanát, hogy ne aggódjon, Madarától nem kell félni. Madara legugolt Itaru elé és kérdőn nézett rá.
- Szerinted is ijesztő vagyok?
- Hát...- húzta el a száját a kisfiú, mire rázkódó vállal figyeltem Madarát, aki csalódottan lesütötte a szemét.
- Hallhattad bátyám, ijesztő vagy- jegyezte meg Izuna szórakozottan.
- Hogyne...- dünnyögte az idősebb Uchiha, miközben odaállt mellém és átkarolta a derekam.
- A bátyád?- pillantott fel Hana Izunára, aki mosolyogva bólintott egyet.
A kislánynak Madarára tévedt a tekintete, aki fáradtan elmosolyodott. Hana végül kimerészkedett Tobirama mögül folyamatosan Madarát nézve. Ekkor betoppant Itama feldúltan, de amikor megpillantotta a gyerekeket, azonnal elszállt a dühe.
- Ők...?- kezdte keresni a szavakat, mire Tobirama csak bólintott egyet.
- Ez a bácsi ijesztőbb- jelentette ki Itaru, majd belecsapott Madara feltartott tenyerébe.
- Ezt már szeretem- mosolyodott el a mellettem álló Uchiha elégedetten.
- Komolyan?- kérdezte Itama lehajtva a fejét.- Bátyám, ezt direkt csinálják?
- Talán- mosolyodott el Tobirama.
- Neked is van gyereked?- kérdezte Hana, mire Itama meglepetten pillantott rá.
- Nincs- válaszolta Itama.
- Akkor le vagy maradva- jelentette ki a kislány, mire a helyiséget betöltötte a röhögésünk.