Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XCIV.

Az ellenség nem váratott sokat magára, egy nap múlva szembekerültünk velük. Meglepődtem, hogy ezúttal nem volt ott Ryota, de nem nagyon törődtem vele, hiszen volt egyéb dolgom is. A seregek létszáma nagyjából egyenlő volt, így ez alkalommal nem tudtak felülkerekedni rajtunk. Épp ellenkezőleg, mivel ezúttal én is aktívabban részt vettem a csatában már a legelejétől, mi álltunk jobban. Kuramával egy pillanatra sem álltunk meg, az ellenség pedig láthatóan egyre csak fogyott.
Minden normális ember csak simán örült ennek, nekem viszont nem stimmelt valami. Ha komolyan le akarnának győzni minket itt, akkor eleve nem egy ilyen sereggel állnak ki ellenünk. És annak ellenére, hogy a győzelmünk borítékolható volt, az ellenségen egyáltalán nem látszott az idegesség vagy félelem. Úgy viselkedtek, mintha mindegy lenne, hogy itt győznek vagy sem, mintha csak az időnket húzták volna.
Idegesen Madara mellé ugrottam, aki azonnal észrevette rajtam, hogy valami baj van.
- Mi az? Mi állunk jobban...- értetlenkedett.
- Pont ez az. Neked nem tűnik úgy, mintha nem vennék ezt teljesen komolyan?
- Mire gondolsz?- vonta fel a szemöldökét.
- Van egy elég merész feltételezésem- kezdtem, majd mélyen a szemébe néztem.- Bízol bennem?
- Hát persze- válaszolt meglepetten.- De még mindig nem értem, hogy mi...
- Visszamegyek a faluba- szakítottam félbe, mire döbbenet ült ki az arcára.
- Mi? Teljesen összezavarsz...
- Talán, mondom nem biztos, de talán a falut akarják megtámadni. És ez az egész csak elterelés. Ezért visszamegyek, itt nélkülem is meglesztek.
- Az ilyen elméleteid általában beválnak, de most nagyon remélem, hogy tévedsz- sóhajtott fel.
- Én is, de biztos akarok lenni benne.
- Oké, menj! Én itt tartom a frontot- mosolygott rám halványan, mire bólintottam egyet és elindultam Konoha felé.
Te jó én, bárcsak ne lenne igazam...!
De ahogy az ellenség kiszúrta, hogy visszafordultam, tízen nekem ugrottak. Madara azonnal elintézte az összeset, de ez a reakciójuk igazolta az elméletem. Azonnal gyorsítottam és csak arra tudtam gondolni, hogy Hashiramával mi van. Remélem nem csinál semmi őrültséget.
- Amaterasu, teleportálj!- szólalt meg Kurama.
- Baszki, tényleg! De nekem még nem megy annyira jól ez a jutsu, hogy a faluhoz tudjak teleportálni. Még túl messze vagyok...
- Akkor haladj gyorsabban! Érzem, hogy valami baj lesz.
- Szuper, szóval már te is...- sóhajtottam fel csalódottan.- Szerinted a bátyám tudja állni a sarat, amíg visszaérünk?
- A tökfej?- vonta fel a szemöldökét szórakozottan.- Biztos vagyok benne.
Gyorsítottam, amennyire csak tudtam, miközben reméltem, hogy még időben odaérek.
Amikor elég közel kerültem a falu határában elhelyezett jelölésemhez, odateleportáltam. Ahogy rápillantottam a falura, elakadtak a szavaim. Sejtésem beigazolódott, ugyanis egy másik ellenséges csapat éppen az otthon maradt csapatokkal harcolt, pont a falu közepén. Közelebb érve megpillantottam Son Gokut és Matatabit, akik egymás ellen harcoltak. Azonnal odamentem hozzájuk és egy ütéssel leterítettem Sont, akit váratlanul ért a megjelenésem.
- Nem mintha nem örülnék, de mit csinálsz itt?- kérdezte Mito meglepetten.
- Rájöttem, hogy baj van és visszajöttünk- magyaráztam.- Őt bizd csak rám, ti már eléggé kimerültetek.
- Biztos?
- Nyugi, egyszer már elintéztem.
Mivel Son és Ryota már elfáradtak a Mitoék elleni küzdelemben, Kuramával hamar legyőztük őket. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy Ryota már harcképtelen, elindultam, hogy megkeressem a bátyámat. Hashirama annyira belefeledkezett a harcba, hogy észre sem vett engem. Csak akkor pillantott rám csodálkozva, amikor egy széllökéssel leterítettem az ellenfeleit.
- Te hogy kerülsz ide?
- Rájöttem, hogy valami nem stimmel, ezért visszajöttem. Mi a helyzet itt?
- Meglepetésként ért a támadásuk, de a civileket sikerült időben a menedékhelyekre terelni. Azóta tart a harc, de nem akarnak fogyni- panaszkodott.
- Ne aggódj, már én is itt vagyok, együtt győzni fogunk - nyugtattam meg és átváltoztam bijuu formába.
Az ellenség egy pillanatra megrémült, amikor megpillantotta Kuramát, aki egyáltalán nem kegyelmezett nekik. Átadtam neki az irányítást és csak alkalmaztam a technikákat, amiket javasolt. A segítségünkkel kezdtünk felülkerekedni az ellenségen, akik igencsak szorult helyzetbe kerültek. Biztos voltam benne, hogy eddig Madaráék is végeztek a másik csapattal és úton vannak visszafelé. De nem támaszkodhatunk rájuk, nekünk kell legyőznünk az ellenséget, minél előbb.
Jócskán megfogyatkoztak már, amikor megszüntettem a bijuu formát, mert nem bírtuk tovább fenntartani. De nem okozott gondot az ellenség ezután sem, már ők is kifulladtak. Kezdtem azt hinni, hogy vége van az egésznek, de a legrosszabb rész csak ezután következett.
Megpillantottam egy ninját, aki kézjeleket formált, majd megidézett egy óriáskigyót. Néhányan azonnal nekiszöktek, de az idézett állat tűz típusú technikával a földre terítette őket. Kurama kifogyott a chakrából, ezért nem hagyatkozhattam rá, egyedül kellett kiállnom ellene. De mint aki pont erre várt, az idéző shinobi felugrott a kígyó fejére, az állat pedig kitátotta a száját. A nyelve helyett egy vastag lánc tekeredett ki belőle, ami egynesen felém haladt. Próbáltam kitérni előle, de a lánc üldözőbe vett.
- Ne engedd, hogy hozzádérjen! Ezzel ki tudják szívni a bijuu- kat a jinchuurikik testéből!- figyelmeztetett Kurama.
- Hogy vágjam el?!
- Sehogy, a kígyót kell legyőznöd.
- De nem tudok közel kerülni hozzá!
- Valahogy muszáj lesz.
Tettem egy lépést az idézett kígyó felé, de a lánc azonnal előttem termett, alig tudtam kikerülni. Percekig fogócskát játszottam azzal a fémdarabbal, ami rendesen kimerített. Az utolsó csapása elől már képtelen voltam kitérni, inkább szorosan lehunytam a szemem. De éreztem, hogy valaki elém ugrik, mire meglepetten hátráltam pár lépést.
- A jinchuurikik meghalnak, ha elválasztják őket a bijuu-tól- motyogta Mito, miközben elkerekedett szemekkel meredtem a testébe mélyedő láncra.- Ígérj meg nekem valamit, Amaterasu! Győzd le a kígyót, így Matatabi szabad lesz. És kérlek vigyázzatok a fiamra! Számítok rád- mosolyodott el.
Reagálni sem tudtam abban a pillanatban arra, amit mondott, csak Kurama figyelmeztetésére a kígyóhoz rohantam. Egy kunait dobtam a ninja felé, ami elől csak kitért, én pedig azonnal mellette termettem. Átszúrtam rajta egy jégkristályt, ami azonnal végzett vele. Mire elértem addig, hogy rátámadjak a kígyóra, Mito már a földön feküdt. Villámgyorsan elvágtam a kígyónak a torkát, mire az idézett állat eltűnt, Matatabi pedig kiszabadult. Mito felé fordultam, de mielőtt bármit tehettem volna, Matatabi megszólalt.
- Már meghalt. Sajnálom- hajolt le hozzám, mire lefolyt egy könnycsepp az arcomon.
Ekkor meghallottam, hogy valaki a nevem kiabálja, majd mellém ugrott egy shinobi.
- Hol van a bátyám?- fordultam felé letörölve a könnyeimet, de ő csak lesütötte a szemét.