Múlt árnyai

82 fejezet: Nyugat felé szabadon

Szakadt az eső. Keményen verte el a földet, a virágokat és a nőt is, aki gyalog szerel botorkált a sárban és próbált nem elhasalni. Póniját elvesztette ide jövet, mikor a szerencsétlen jószág egyszerűen a végelgyengülés elvitte. Mondták is neki Bríben, hogy a jószág öreg, mint az ország út, de arra nem gondolt, hogy pár mérföld után kileheli a lelkét. Nyomorúságos helyzetét az eső, ami vagy két napja meg állás nélkül esett csak tetézte. Alkonyodott és a szél is fújni kezdett, mire Artemys hosszan káromkodott legalább három nyelven, majd elsírta magát és egy fenyő alá húzódott és leroskadt arra a kis helyre, ami még száraznak tűnt.

- Remélem, irgalmasok lesztek velem és engeditek, hogy álmomban felfaljon valami rusnya dög - morgolódott a nő - komolyan ezt a kegyet ne sajnáljátok tőlem... legalább te Mahal harcold ki, ha már nem érek oda ahová tartok - nézet az ég felé, majd elővett a táskájából egy száraz kenyeret és az utolsó kis sajt darabját. Komótosan rágcsálni kezdte, de majd nem félre nyelte mikor a távolban apró fénypontokat vett észre.

- Ha az a falú, amire gondolok, és éppen odaérek, esküszöm megtanulok mindent, amit egy nőnek kell, ahogyan megfogadtam. Fordította a föld felé a tenyerét és úgy fohászkodott, majd felpattant és a táskáját a hátára dobva sietősen elindult a fények felé, de pár lépés után elvágódott - jól van ezt megérdemeltem - sóhajtott fel a nő és feltápászkodva, majd tovább indult.

Falu volt nevetett fel Artemys és szaladva elindult a domboldalon végig az utcán nem törődve a rá ugató kutyákkal és egyenesen megcélozta hosszú útjának végső állomását. Ám mikor megállt a kisajtó előtt megdermedt. Egy pillanat alatt fészkelte be magát egy apró gondolat a fejébe; mi van, ha még sem maradhat? Mi van, ha szól Thorinnak, hogy nála keress menedéket egy időre? Mi van, ha nincs is itthon? Már fordult volna vissza, mikor hatalmasat dörrent az ég és ijedten rezzent össze. Artemys feltépte a kisajtót és a kerek zöld ajtóig rohant, majd bedörömbölt. Óráknak tűnő percek után az ablakon megcsillant egy apró kis fénypontok, majd zár kattanás után kitárult az ajtó.

- Artemys?! Döbbent meg Bilbó és majd nem kiesett a gyertyatartó a kezéből - egek gyere be csurom vizes vagy - Nyúlt a nő után a hobbit és berántotta az esőről - egek, jaj nekem, hogyan festesz. Megfázol itt nekem. Jaj - sápítozott Bilbó - gyere, velem adok neked valami száraz ruhát.

- Köszönöm, remélem nem okozok gondot...

- Jaj, ne beszélj csacsiságot - intett le a nőt, a hobbit és beszaladt az oldalsó szobába és egy ládából ruhákat emelt ki - hát csak háló ruhával tudok most szolgálni, de majd holnap előveszem anyám régebbi ruháit.

- Van ruhám.

- Azok nem azok - förmedt a hobbit a nőre, aki pajzsként szorongatta szegényes kis motyóját - előbb vártatlak. Késtél - tette csípőre a kezét Bilbó.

- Bilbó...

- Rendbe pofozlak és megtanítalak mindenre, amit édesanyádnak nem sikerült. Nincs ellenkezés - nyomta a nő kezébe a hálóruhát - éppenséggel fürödni készültem szóval nagy szerencse, hogy pont most jöttél. Jó meleg a víz a dézsába - fogta meg a nő kezét Bilbó és húzni kezdte.

- Köszönöm - mondta a nő és potyogtak a könnyei és még akkor is szipogott, mikor egyedül maradt a fürdőszobában a gőzölgő dézsa hívogató társaságában - hát legyen megtanultam én már a leckét Valák csak ha már erre rendeltettek adjatok nekem erőt is hozzá. Sóhajtott fel a nő és levéve a ruháit alá merült a meleg vízbe.

- Jó a víz? Szólalt meg az ajtó mögött Bilbó.

- Mennyei - sóhajtott fel a nő - legszívesebben elaludnék itt menten.