Múlt árnyai

27 fejezet: Szomorú búcsúzás

Tristan az egyik erkélyen ült, és hatalmas füstkarikákat fújt a gyenge szélbe, amíg nővérei csendben figyelték őt.

- Nem szívesen hagyom itt a völgyet – szólalt meg Lea.

- Én sem – sóhajtott fel Tristan – de mennünk kell, Durin napja hamarosan eljön, és én kíváncsi vagyok, milyen az a hegy, és a belsejében megbújó kincsekre is. Gondolom, nővérkém a te szíved repdes, hogy el kell hagynod a tündéket és mehetsz a világba. – Nézett Artemysre Tristan. A nő érezte öccse mondatában a gúnyt és a szemrehányást.

- Nem szeretek itt lenni – suttogta Artemys – minden olyan nyugodt.

- Pedig néha olyan jó, ha a nyugalom vesz körbe – állt fel Lea – mikor nem hallod a kardok csattogását, a pajzsok hasadását és nem üti meg az orrodat a vér bűze. Nem látod a halált, aki végig sétál a csatamezőn, megérintve mindenkit, aki az útjába kerül. Miért keresed ezt, Artemys? - Fordult nővére felé, aki meggyújtotta a pipájába tömött dohányt és beleszívott, majd lassan kifújta.

- Mert mikor harcolok, tudom, hogy élek, mikor megsebesülök, érzem a fájdalmat, és tudom, hogy sok dolog van a világban, amiért érdemes küzdeni. Erebor is ez. Mások ostobának és őrültnek tartanák, Thorin pedig csak a népéért küzd, egy népért, akitől elbitorolta egy dög az otthonukat. Mi ez, ha nem nemes cél? – Tristan leugrott az eddigi helyéről és Artemys elé guggolt.

- Mi nemes azon, ami a halálba visz? - Kérdezte a férfi. Artemys közelebb hajolt hozzá.

- Akkor mondd meg, miért is akarsz velünk jönni? Miért érzem, hogy nem féled a halált, ha az tűz képében jön? Miért remeg a hangod? Te is úgy vágyod a kalandot, mint én és ez igaz rád is, húgom. - A nő hátra dőlt és mosolyra húzódott a szája – egyikőnk sem akar hazamenni, akármit is mondok. Vágytok a harcra, a kalandra és kíváncsiak vagytok igazak-e a mesék Erebor kinccsel teli termeiről. -Tristan nagyot nyelt és Lea is szaporán vette a levegőt – vagy tévedek? - Suttogta Artemys.

- Te láttad a várost Artemys... milyen? - Kérdezte Tristan.

- Egyszerre gyászos és fájdalmas, de még így romjaiban is meseszép. Érdemes érte is küzdeni, ha Thorin lesz a király, újjáépíti és újból lesz ott élet. Én holnap velük megyek, mert köt a szavam, és hiszem, hogy neki sikerül, ami az apjának és a nagyapjának nem. De, hogy ti jöttök-e az csak rajtatok áll. - Tristan megszorította nővére kezét.

- Nyolc hosszú évig nem láttalak, nem engedlek el még egyszer. Ezt a hibát nem követem el újra, és ha az út során meg is kell halnunk, legalább egy helyen legyünk.

- Minket is köt a szavunk – lépett oda Lea, és megfogta ő is Artemys kezét – nem hagyjuk cserben őket és téged sem... most nem engedünk el – szorította meg Lea testvérei kezét – most az egyszer nem – suttogta.

- Milyen megható – nevetett fel egy alak a sötétben – komolyan mindjárt elsírnom magam.

- Ergon – húzta el a száját Tristan – azt hittem, hogy meghaltál már.

- Hasonló tévedésbe estünk, Hirion – vicsorgott Tristanra és a mögötte álló testvéreire nézett – ó, hát ti is itt vagytok, nem vettelek észre benneteket, Aglaril és Túriel, olyan kis aprók vagytok – lépdelt feléjük a magas, karcsú férfi. Hosszú, szőke haján a hold fénye megcsillant, és kék szemei olyan hidegek voltak, akár egy jeges folyó.

- Te meg mit keresel itt? – állt testvérei elé Tristan.

- Galadriel úrnő egyik kísérője vagyok.