Múlt árnyai

56 fejezet: A cella sötétje

Tillgelir fájdalmasan nyögött fel, mikor lefejelte a falat. Dühösen szisszent fel, mikor Ervus halkan felnevetett.

- Nem hórihorgas tündéknek lett kitalálva ez az átjáró fiam szóval jobb, ha lehajtod, a fejed mikor kell és görnyedten jössz utánam.

- Igazán csinálhatták volna magasabbra a belmagasságot. Már fáj a derekam. Nyafogta a férfi, mire a mögötte lévő Polen hátba vágta.

- Úgy nyavalyogsz, mint az anyósom Till. Nekünk sem kényelmes hidd, el senki sem élvezi ezt a helyzetet.

- Érdekesek ezek a falva véset szövegeket... mintha nevek lennének és valami féle imák – szólalt meg Dolin, mire a férfiak Ervus kivételével fáradtan fel nyögtek.

- Mert bizony nevek kedvesem. Azoknak a nevei, akik ezeket az átjárókat készítették és az imák arra szolgálnak, hogy Mahal-t dicsőítsük és védje meg az otthonaikat. Ősi szokás.

- Érdekes – jegyzetelt a nő és Polen a szemét forgatta, mikor a nő nemes egyszerűséggel asztalnak használta a hátát – megkérhetnélek arra, hogy óvatosabban vedd a levegőt?

- Mi van? Hitetlenkedett Zoren – még jó, hogy nem arra nem kérsz, hogy ne vegyek levegőt.

- Megoldható lenne? Csillant fel Dolin szeme, mire Zoren olyan hirtelen egyenesed ki, hogy beverte a fejét a plafonba, ami visszhangot vert. Erőtlenül csuklott össze miközben a bajsza alatt nem éppen kedves jelzőkkel illette a tünde nőt.

- Elég legyen – csattant fel Rolen a sor végén – az égre úgy viselkedtek, mintha gyerekek lennétek. Minél előbb ki kell jutnunk innen és a hegyhez menni – nem tudhatjuk mi vár a testvéreinkre és én minél előbb ott akarok lenni.

- Jaj, szegény kicsi Túrilliel –sóhajtott fel Tillgelir – vajon mi lehet vele?

Artemys neki dőlt Thorin vállának és úgy aludt, miközben a törp olyan mereven ült, mintha lenyelt volna egy karót. Napok teltek el ide érkezésük óta és egyre kényelmetlenebb lett a számára a bezártság főleg mióta az egyik őrük valami Milror a reggelijükkel egy fésűt adott Artemysnek, aki képes volt boldogan elfogadni. Hatalmas örömet jelentett volna neki, ha kivághatta volna a szemtelen tünde fiút az átkos fésűvel együtt, aki képes volt az ő szeme láttára tenni a szépet Artemysnek, aki minden bizonnyal nem is vette észre, hogy bizony megtetszett a tünde őrnek. Erre a gondolatra legszívesebben beleverte volna a fejét a cella falába, hogy végre észhez térjen és ne gondoljon arra, hogy a mellette békésen alvó nő milyen közel is került a szívéhez és milyen szemrevaló teremtés. Nem értette, hogyan is sikerült neki ennyire a gondolataiba fészkelődnie, kiűzni az eddig Kojela iránt érzett szeretett. Kojela összetörte a szívét, mikor elhagyta Ered Luint, hogy visszatérjen a népéhez és mára biztosan férjnél van és gyerekei lehetnek és ez a gondolat keserűséggel töltötte el a szívét, de mióta ismerte Artemyst ezek az érzések lassan enyhültek és tovatűnni látszottak. Pedig azt hitte Kojela volt az a nő, akit neki rendelt Mahal, de végül kiderült tévedett. Ám most hiába volt mellette az, aki minden bizonnyal az ő útjának vége, ha Artemys egyenesen menekült előle.

- Mahal segíts meg - nyögött fel, mikor Artemys oldalra bukott és tovább aludt nagyon mélyen, mintha semmi sem történt volna. Thorin óvatosan elhelyezte a nőt az ölében, majd betakarta a takaróval ekkor akadt bele a keze Artemys nyakláncába. Egy pillanatig elkapta a kíváncsiság, hogy kihúzza és megnézze valahára azt az átok verte medált, amiért régebben képes lett volna egy orkoktól hemzsegő pusztára is visszamenni. De csak nagy sóhajjal elengedte a láncot és neki dőlt a falnak és abban reménykedett, hogy a holnapi nap valami jobbat tartogat számukra.