Múlt árnyai

64 fejezet: Ígéretek

- Kik vagytok és mit akartok? Állt fel az Örség kapitánya, mikor Thorin az unokaöccseivel, Bilbóval és Tristannal megjelent.

-Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! – mondta a törp hangosan, és cafatokban lógó, tépett ruhája, ellenére királyi benyomást keltett – Visszatértem. Városotok Urát kívánom látni!

- És kik ezek? – szólt, Filire, Kilire, Bilbóra és Tristanra mutatva.

- Apám lányának fiai – felelte Thorin. – Fili és Kili Durin nemzetségéből, nyugatról utazott ide velünk Zsákos úr a hobbitok nemzetségéből és a fiú Härion egy északi kósza.

– Ha békességben jöttök, úgy rakjátok le fegyvereiteket! –mondta a kapitány, majd a kis csapat egymásra nézet és hitetlenkedve nézetek a kapitányra.

– Nincsenek fegyvereink – mondta Thorin mosolyogva és kitárta a kezeit – és nem is kellenek, hiszen haza értünk. Ennyi ember ellen nem is tudnánk küzdeni, ha fegyverrel is jöttünk volna. Vezessetek uratokhoz ezt, mint király kérem.

- Ünnepségen van – mondta a kapitány.

- Eggyel több ok arra, hogy hozzávezessetek – tört ki Fili, aki kezdett unni a hivatalos kacifántos beszédet. –Hosszú utunk után kimerültünk és még hosszabb van előttünk és sajnos egy útitársunk sebesült is. Ezért siessetek, és ne vesztegessünk több szót. A kapitány egy ideig szótlanul figyelte őket, majd megszólalt.

- Akkor hát kövessetek – mondta és az emberével együtt elvezette őket a város piacterére felé. A város egy hatalmas cölöpöktől körülvett sima vízfelület terült el és ezen a cölöpsorokon emelkedtek a nagyobb házak is, aminek mentén pedig rengeteg lépcső és létra vezetett le a víz szintjéhez. Az egyik nagyobb és legdíszesebb csarnokból fények világítottak, és muzsika és hangos énekhang szűrődött ki belőle.

- Nagy a vidámság oda bent – szólalt meg Kili – remélem valami tisztességes étel is lesz oda bent. Mikor átmentek a csarnok kapuin, Bilbó reszketve, pislogva állt meg a fényben a társaival, pillantásuk a hosszú telepakolt asztalokon futott végig, amelyek mellett emberek sora ült oldalukon fegyverekkel.

- Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! – kiáltotta Thorin hangosan mikor beléptek az ajtón, mielőtt még a kapitány bármit is mondhatott volna. Dühösen nézet le a törpre, aki királyi gőggel lépet el mellőle. A teremben tartózkodok egyszerre ugrottak fel felborítva a székeiket a Város Ura is lassan felemelkedett a gazdagon faragot székéből és gyanakodva méregette az ajtóban állókat. A tünde tutajosok, akik a hordókért feleltek, hogy visszavigyék a teli hordókat meglepetten ugrottak fel és a csarnok túlsó végén. Rohanva, tülekedve siettek a Város Urának asztalához és már messziről kiáltoztak:

- Ezek az átkos törpök a mi foglyaink! A királyunk foglyai, akik megszöktek, akik nem mondták el miért is zaklatták támadták meg a népünk tagjait.

- Igazat szólnak? Kérdezte a Város Ura.

- Hazugság – mordult fel Thorin.

- Hihetőbb az ő történetük, mint az, hogy a Hegymély Királya tért vissza, ha ugyan ilyen király egyáltalán létezett valaha is.

- Jogtalanul utunkat állta Thranduil és vetett minket egy koszos cella mélyére, napokra, miközben a társamat az egyik messzi rokonuk megkínzott kis híján megölve. Mi csupán a Vasdombokra tartottunk egy esküvőre – felelte Thorin – de mi nekünk zár, bilincs vagy lakat az sem tudja meggátolni, hogy a jövendölést beteljesítve saját országunkba visszatérjünk. Tóváros nem Thranduil birodalmában fekszik így a Város Urához intézzem a szavaimat, nem pedig a Tündekirály tutajosaihoz.