Múlt árnyai

114 fejezet: A király bánata

Hk. 2981 nyár vége

El sem tudta képzelni, hogy valaha érezhet ekkora örömet, mint mikor a kezébe vette a fiát. Aprócska volt, de erős és hangja olyan harsány volt, mikor megszületett, hogy Erebor csak úgy visszhangzott tőle. Büszkeség járta át a lelkét és a szívét, ahogyan a fiát nézte. Annyi év próbálkozás, vágyakozás és imádkozás után a Valák megadták nekik azt az örömet, hogy gyermekük legyen.

- Fulän, gyönyörű a gyermekünk – nézet hálásan a feleségére Thorin – atyám után nevezem el. Thranin. Simította meg a gyermek pufók arcocskáját, majd újra a nejére nézet, aki kimerülten nézet rá – köszönöm, kedvesem.

- Olyan boldog vagyok – suttogta a nő.

- Ahogyan én. Ám most pihenj kedves. Hajolt a nőhöz és gyengéd csókot, nyomot az ajkára. Fulän rá tekintett a férjére és eleredtek a könnyei.

- Annyira sajnálom, hogy... hogy több gyermeket nem adhatok neked. Úgy érzem többet nem volna erőm megszülni.

- Ne aggodalmaskodj Fulän már mondtam neked. Itt van a fiúnk éppen elég ő. Szorította meg a felesége kezét – de most pihened, kell, hogy erőre kapj. Tedd meg a kedvemért, hogy minél előbb felépülj, hogy újra az én ragyogó mosolyú feleségem legyél.

- Úgy teszek – mosolyodott el a nő és Thorin újra lehajolt hozzá és megcsókolta gyengéden.

- Helyes. Most elviszem a kicsit, hogy nyugodtan pihenj. Suttogta a férfi lágyan és Fulän bólintott majd lehunyta a szemét. Szinte azonnal elaludt. Thorin figyelte a kimerült nejét, majd óvatosan ringatni kezdte a fiát a karjaiban.
Valóban repdesett a szíve, hogy fia lett, de valami nyugtatanító érzés mardosta, ahogyan a nejére nézet. Túlságosan ki volt merülve. Emlékezet az anyjára, nénikéire és húgára, de egyiket sem viselte meg ennyire a szülés. Aggódott a nőért. Hosszú évekbe telt mire felismerte milyen fontos lett számára a hallgatag melegszívű asszony. Rettenetesen lenne, ha elvesztené.

- Nem hagyjuk, hogy édesanyáddal valami szörnyű történjen – nézet le a fiára, majd óvatosan, halkan elhagyta a szobát, hogy meg keresse Balint és Dolint.

- Minden bizonnyal Thranduil elküldi a gyógyítóit, hogy megnézzék a királynét – bólintott Dolin az asztalnál ülve – sőt már ajánlani is akartam. Amikor bent voltam nála nagyon gyengének tűnt a főzeteink ellenére. Holnapra biztosan ide érhetnek.

- Valóban? Vonta fel a szemöldökét Thorin és Dolin zavartan félre pillantott enyhe pírral az arcán.

- Igazából az engedélye nélkül cselekedtem, mert aggódtam a királynéért.

- Köszönöm, Dolin – mosolyodott el Thorin – bízom benne, hogy Fuyä hamar rendbe jön.

- Mi is. Minden nap ezért mondok imát. - Szólalt meg Balin. – sőt úgy hiszem Ereborban és Suhatagban is egyaránt. A királynét mindenki szereti. Thorin alig észrevehetően bólintott, majd hátra dőlt a székében és beletúrt a hajába.

- Lea biztosan tudta volna, mit kell tenni. Ám ő még messzebb van, mint Thranduil. Oh, tényleg van valami hír az öcsédről? Nézet Dolinra Thorin és a tünde nő elszomorodott.

- Sajnos nem. Csupán a búcsú levele van, amit küldött nekem, mikor neki ment a világnak. Így is tovább bírta, mint hittem. Túriel halála nagyon megviselte, sőt azt hiszem soha sem tudta feldolgozni. Várható volt, hogy egyszer útra kell. Már rég elvesztette a tündék fényét és nem találta a helyét.

- Megértem őt.

- Valóban? Villant meg a nő szeme és az ajkába harapott – mindenki vesztett el valakit abban az évben. Én a két jó barátomat és az öcsémet. Mert bizony velük halt abban a folyóban.