Múlt árnyai

41 fejezet: Tűz és sasok

40 fejezet

Bilbó az árnyakat figyelte, amik egyre hosszabban és hosszabban nyúltak a földön. A horizonton látni lehetett az éj sötét vonalát és ettől a kis hobbit még fáradtabbnak érezte magát. Az sem segített rajta, hogy lábai irdatlanul fájtak és fenemód éhes volt, amire korgó gyomra is sokszor emlékeztette.

- Nem pihenünk egy csöppet?- Kérdezte Bilbó, mikor már olyan sötét lett, hogy Thorin gyűrűjének fénye és Artemys világos szeme villant csak meg abban a fényben, amit az égi csillagok és a hold adott nekik.

- Még nem Zsákos úr – ingatta a fejét a mágus – egy kicsit még ki kell bírnotok – hangzott a kegyetlen felelet és a kis társaság fáradtan sóhajtott fel. Mély csend ereszkedett rájuk, olyan nagy, hogy a lélegzetvételük is zajnak tűnt. Tristan volt az, aki ezt megelégelve halkan dúdolni kezdett és valamivel vidámabban mentek tovább. Már a hold is a magasban járt, mikor egy tisztásra értek, ami felettébb barátságtalannak hatott a hold fényében. Ám idejük sem volt ezen gondolkodni, mert farkas üvöltést vertek vissza a távoli sziklák és fák. A csapat megmerevedett rémületében.

Bilbó életében soha nem látott farkast, csak mesében hallott róluk a nagybátyától, aki még utánozni is tudta a rémisztő üvöltést, hogy ráijesszen. De most itt a szabadban még veszedelmesebbnek tűnt és ijedten fogta meg a mellette álló Artemys kezét.

- Rettenet, most mit csinálunk? Mit fogunk most csinálni? Megmenekültünk a koboldoktól, hogy farkasok cincáljanak halálra? - Kérdezte kétségbeesve.

- Fel a fákra! - Kiáltotta Gandalf, mire a törpök azonnal keresni kezdtek olyanokat, amelyekre gyorsan fel tudtak mászni. Fili és Kili egy hatalmas vörös fenyőt választottak ki, amire Lea is felkapaszkodott azután, hogy segített öccsének, hogy ő is Kiliék mellé üljön az egyik magasabb és vastagabb ágra. Dori, Nori, Ori, Oin és Glóin egy kényelmesebbnek tűnő és könnyebben mászható cirbolyafenyőt választottak ki. Bifur, Bofur, Bombur, Thorin és Artemys egy másik fenyőn tartózkodtak.

Dwalin és Balin egy karcsú, magas jegenyefenyőn ültek és azon ügyködtek, hogy a kevés ágait úgy rendezzék, hogy takarásban legyenek.

Gandalf, aki sokkal nagyobb volt, mint a többiek, olyan fenyőt talált, amelyre ők nem tudtak felmászni és ennek zöldje teljesen elrejtette, csak villogó szeme jelezte, hol van.

- Bilbó te meg mit művelsz? - Kiáltotta le Thorin, mikor észrevette a szaladgáló hobbitot. - Dori!

- Miért mindig én? Mi vagyok én, teherhordó? - Füstölgött a törp.

– Dori, segíts neki, mert különben megölik – adta ki a parancsot a törp, mire Dori a bajsza alatt morogva lekászálódott, hogy felsegítse a kétségbeesett hobbitot, aki az ő fájuk alatt téblábolt. Hiába nyújtotta az alsó ágról Bilbónak a kezét, az sehogy sem tudta elkapni Dori kezét így kelletlenül leugrott és hagyta, hogy a hátán felmásszon az ágra. Ám, abban a pillanatban, hogy Bilbó a fára lépett, kitörtek a tisztásra a farkasok üvöltve és acsarogva. Nem is kicsit megijesztve a fán ücsörgőket és a még földön álló Dorit. Épp idejében ugrott fel a fára, mikor az egyik warg a köpenye sarka után kapott, hogy visszarántsa, de a törp úgy mászott fel a fa teteje felé, akár egy fürge mókus.

- Mahal nevére mondom hála, hogy ezek a dögök nem képesek fára mászni – Morgolódott Dwalin, mikor az ő fájuk alá is odagyűltek az ordasok.

- Ha nincsenek százan, egy sincs – kiáltotta Kili – hogy a ménkűbe fogjuk ezt megúszni, Gandalf? - De a mágus nem figyelt a fiatal törpre, hanem a farkasok vonyítására koncentrált. Tisztán értette, miket mondtak és felettébb nem tetszett neki az, amit hallott.