Múlt árnyai

119 fejezet: Ítélet

Artemys büszkén felszegett fejjel állt a kalózok gyűrűjében, akik körbe fogták őt és a családját meg a hajón életben maradt matrózokat és a sebesült kapitányukat. Sokan meghaltak a rövid ostromban nem egy Artemys kardja által, amit éppen a támadójuk vezetője forgatta a kezében. Már ahogyan fellépet a fedélzetre és hanyag eleganciával eléjük lépet sejtette nem közönséges halandóval dolguk. Az előttük álló férfi magas volt és vállas. Haja sötét barna volt és Artemyséhez hasonló zöldben játszott a szeme a fáklyák fényében. Bőre cserzett volt és az arcán számtalan heg borította. Könnyű páncélzatot viselt, ami olyan volt, mintha pikkelyekből állnának.

- Ez lenne a híres Narverë? Kérdezte hirtelen és rá nézet Artemysre, aki csak felvonta a szemöldökét – bizony eljutnak ide is a hírek, ha lassabban is, de ide érnek. Főleg ha van, aki célirányosan küldi. Nem hittem volna, hogy pont nekem sikerül kézre kerítenem azt a nőt, aki olyan nagy nevet szerzett magának egy csatában, mint te pedig az értesüléseim szerint nem vágtál le annyi ellenfelet. – bökött a kardal Artemys felé – ne is próbáld tagadni ki vagy, mert bizony a leírások téged takarnak.

- Miért tagadjam a kilétemet egy tengeri patkány előtt?

- Azt is mondták, hogy éles a nyelved nem csak bátor – mosolyodott el a férfi.

- Megtudhatnám a nevedet dúnadán?

- A nevem kellene? Hát legyen, nem hiszem, hogy sokat mondana, de mivel távolról rokonok vagyunk illő bemutatnom magam – Hajtotta meg magát gúnyosan és katonái nevettek. – Dúnvard a nevem, Úrnőm e keskeny tenger rész ura és jelenleg a gazdád.

- Gazda? Inkább halok meg a saját fegyverem által, mint hogy egy áruló, hűtlen dúnadánnnak legyek a rabszolgája. Csattan fel Artemys és Dúnvard hangosan felnevetett.

- Nagy szavakat mondasz. De mond képes lennél a saját véred halálát végignézni? Kérdezte a férfi és Artemys a válla felett a családjára nézet, akik éppen olyan büszkén térdepeltek, mint nem rég ő is.

- Készen állnak a halálra, ha kell – mondta ridegen a nő.

- Oh – borzongott meg a férfi széles mosollyal - valami oknál fogva tisztelnek téged az emberek, törpök és a tündék pedig átvertél egy egész világot. Látom már mi az, ami fel kelltette a figyelmét a törp királynak. De minő aljasság megrendezted a halálod azzal – húzta el a száját és fejével a felrepedt ajkú Frerinre bökött – majd elmenekültettek a messzi keletre, hogy sokasodjatok, boldogan éljetek a halálotok napjáig. De végül vissza kellett térnetek ide, hogy az én kezeim közé kerüljetek. Én pedig nagy vagyont kapok ezért, mikor diadalmasan lánca verve Erebor királya elé vezetlek benneteket.

- Miből gondolod, hogy Thorin ad neked valamit is a kincseiből? Kapzsi és mohó az arany átka soha ne múlik el nem is csillapodik– horkant fel Artemys.

- A sógora megígérte. Ő bérelt fel minket és köz tudod, hogy ad a szavára a király.

- Vun – húzta el a száját Tillgelir.

- Az egy aljas hazug alak. A bátyám soha nem bízna meg benne. Villant meg Frerin szeme.

- Gondolod? Nevetett fel a férfi – évek óta a tanácsában van. Nem tartana maga mellett senkit, ha nem bízna meg benne.

- Éppen ezért tarthatta maga mellett – lépet előrébb a nő – az a Thorin, akit én ismertem nem bízna meg egy olyan csótány alakban, mint Vun és a fivérei vagy az apja. Meg aztán, mikor adott hírt magáról Vun, mond meg nekem? Az ő szava éppen annyit ér, mint a tietek.

- Egy ideje valóban nem adott hírt magáról, de nem könnyű mikor támogatnia kell a királyt a veszteséges időszakban – biggyedt le a férfi ajka. Artemys szemöldök ráncolva nézet rá – hát még nem tudhatjátok, de a király neje a szülés után meghalt. Borzalmas veszteség lehetett számára.