Múlt árnyai

50. fejezet: Az erdő mélyén

Artemys szerette az erdőket, hiszen gyermekévei java részét és későbbi vándorlásai alatt a legtöbb idejét a fák alatt töltötte. Élvezettel hallgatta a madarak mesés dalát, a szél suhogását a lombok között és a napsugarak táncát a faleveleken. De most, hogy ott állt a Bakacsin erdő sűrűjében, elszorult a szíve és úgy érezte, hogy ha egyre beljebb merészkedik, az erdő mély sötétségébe: valami megváltozik benne és ez megijesztette.

Érezte, hogy valahol az erdő egyik eldugottabb szegletében gonoszság tanyázik a tündék lakta varázslat árnyékában. De akármennyire megrettent az erdőben uralkodó sötétségtől, tovább ment. Szomorúan vette észre, ahogyan egyre és egyre beljebb merészkedtek, hogy már nem daloltak a madarak, nem suhog a nyugati szél a lombok között és a napsugarak táncos lábú fény-tündérei is messze jártak már.

Figyelte a magasra növő fákat, melyek olyan szorosan nőttek egymáshoz, hogy lombkoronáik eltakarták az égbolt meseszép kékjét, így mély sötétségbe borítva az erdő nagy részét. A fák levelei hajdan, olyanok lehetek, mint ezernyi színes pillangó, de most gyászos szürkébe öltöztek. Keserűen felsóhajtott és nekidőlt a fa törzsének, aminek az egyik vastagabb ágán ült fél füllel figyelve társai panaszait.

- Minden szín kiveszett ebből az erdőből... – szólalt meg Bombur szomorúan.

- Rátelepedett valami homály, valami nyomosztó varázs erre az erdőre – harapott le a kenyeréből egy darabot Ori.

- Még a fény sem tör át a lombokon – sóhajtott fel Bofur a földön fekve – gyűlölöm ezt az erdőt jobban, mint a koboldok alagutjait.

- Ha sápítoztok, mint a vénasszonyok, akkor sem lesz jobb – dörmögte Dwalin.

- Mindannyian megszenvedjük a fény hiányát fiúk, de ennek az erdőnek is van vége – fújta ki a füstöt Tristan – csak legyünk türelmesek!

- Sokat pipázol öcsém, nem elég fojtogató így is a levegő? - ráncolta a szemöldökét Lea.

- Ülj el mellőlem testvérkém, ha zavar – vont vállat a férfi.

- Még, hogy én üljek el – fortyant fel a nő és dühösen dobta ölébe a foltozni elővett ruhát – milyen beszéd ez öcsém?

- Csak mondtam egy lehetőséget Lea, mert én el nem oltom az is biztos – fújt egy adag füstöt Lea arcába Tristan.

- Átkos kölyök – csapta tarkón Lea az öcsét, aki csak felnevetett úgy, ahogyan a többi törp és Bilbó.

Csak Artemys ült az egyik ágon, némán és figyelt.

- Nem jössz le enni? - szólt a nőhöz Kili.

- Nem vagyok éhes. - válaszolt Artemys és nem vette le a szemét a pókhálókról.

- Gyere le és egyél Artemys! – emelte fel a hangját Thorin, de a nő leintette majd szitkozódva leugrott.

- Már mondtam, hogy nem vagyok éhes – fújtatott.

- Mit néztél ennyire? - kérdezte Fili és megtömte a pipáját.

- A pókhálókat – ült le mellé, és morogva vette el a felé nyújtott tányért – nem hagytok békén mi?

- Nem, amíg nem eszel – válaszolta Nori – na, és mire jutottál a pókhálókkal?

- Benneteket nem zavar ez a sötét vastag hálók, ami fától fáig tartanak?

- Nem igazán azon kívül, hogy undorítóak – vont vállat Dori.

- Arra nem gondoltatok, hogy ami ezt a hálót készítette nem közönséges pók? Nem lehet kicsi, ami ezeket szőtte az is biztos. Tartok tőle, hogy mi lehet.