Múlt árnyai

72 fejezet: Kérdések nyugtalanító válaszok

Tillgelir majd nem, hogy eltaposta Madweg-el az eléje érkező tóvárosiak egy kis csapatát, mikor kitört az erdőből. Ijedten ugrottak el előle és méltatlankodva kiabáltak rá, de a férfi nem törődött velük.

- Ki ennek a csapatnak a vezetője - kiáltotta szigorúan és a hangja mennydörgőt. A körülötte lévő emberekben meghűlt egy pillanatra a vér, mert a lova magasán ülő férfi ijesztőnek hatott.

- Ki akarja tudni és miért? Kérdezte egy görnyedt alak, aki jobban hasonlított egy földből kimászott patkányra, mint emberre. Tillgelir elhúzta a száját, de próbálta nem kimutatni a hirtelen jövő ellenszenvét.

- Tillgelir a nevem és a vezetővel kell beszélnem, és hogy miről az nem tartozik rád ember.

- Mond, el mit akarsz, ha nem távozz így is elég bajunk van nélküled!

- Alfrid - szólt a férfira egy nő és szemei szikrákat hánytak - ne hallgass erre az alakra jó uram, mert ő itt már nem parancsolhat. Az árulóknak nincs szavuk! Akit keress, az hátrébb van. Bard a neve.

- Köszönöm, asszonyom - biccentett Tillgelir és kedvesen rá mosolygott mire a nő látványosan elpirult és sóhajtva nézte az elvágtató tündét. Alig pár perccel később megjelentek Ervusék és sűrű káromkodás közepette.

- Mahal verné meg ezt az esztelen fiút. Ha a lányról van szó az esze homályba borul - morgolódott Ervus - valaki meg tudná nekünk mondani merre ment a tünde? Kérdezte az öreg. Az előbbi asszonyt, aki Tilleglire beszélt újfent elő lépet és hátra mutatott.

- Arra ment és Bard-ot keresi.

- Köszönöm - bólintott Ervus - mondja nem látott három dúnadánt. Aprók és nagyszájúak ebből ketten ikrek.

- Artemys és a testvérei ugye? Ha őket keresik már rég elmentek a hegyhez és csak a csoda folytán élhetnek. Fohászkodunk értük, hogy életben találjuk őket - mondta az nő.

- Hát imádkozatok erősen, mert mi is azt tesszük.

- Még is ki a fene maga? Fortyant fel Alfrid - és mit akar attól a három nyomorulttól?

- Ervus a nevem és a három nyomorult nagyapja vagyok ők meg mögöttem a fivérei. Jól villogasd meg a szavaidat embert, mert az unokáim nemesek és nem tűröm, ha a gonosz nyelvű senkik veszik a szájukra. Remélem, ha legközelebb találkozunk, már tisztelettel ejteted ki a nevüket, mert ha nem így teszel lecsapom a fejedet - mordult fel a törp és a tömeg hangosan felnevetett a férfi szavain - hát akkor menjünk, mert még valami esztelenséget csinál az a tejfölös szájú suhanc. Sarkalta meg a lovát Ervus és elvágtatott mögötte Rolenékkel.

- Komolyan még ők is jönnek - méltatlankodott Alfrid - nekik is a kincsre fáj a foguk.

- Azt mondta, hogy a nagyapja? Ráncolta a szemöldökét az asszony.

- Korcsok - fröcskölte undorodva Alfrid - azok hárman korcsok. Nem hittem volna, hogy undorítóbbak lehetnek még... tévedtem.

Tillgelir már a második ember kérdezte Bard felől, mikor nagy nehezen észrevette a családja mellett sétáló férfit, aki a karjában vitte a legkisebb gyermekét, míg a másik kettő enyhe mosollyal az arcukon haladtak mellette. A férfi magas volt és tekintélyparancsoló épp úgy mint az őse Girion-n. Leszármazódja ott ment és befejezte azt, amit ő elkezdett és minden bizonnyal a lelke már megnyugvást lelt. Bard volt az, aki megölte Smaug-ot az átkos sárkányt és véget vetett a sárkány gonoszságának ezzel egy új időt elindítva. Még is, ahogyan a tünde figyelte éppolyan átlagos halandónak tűnt, mint a körülötte állok még is, ahogyan figyelte meglátta ősei büszke tartását és a jó felé hajló jellemét. Girion büszke lehetne rá. Még akadnak jó lelkek középföldén mosolyodott el halványan a tünde, majd Bard előtt megfékezte a lovát és onnan nézet a férfira.