Múlt árnyai

17 fejezet: Csak fuss

- Hogy lehet valaki ilyen ostoba, mint te? – túrt a hajába Artemys, miközben a domboldalon sétált le – megint belemásztál olyanba, amibe nem kellett volna. Mi van, ha megint úgy jársz, ahogy az apjával? A jó szíved fog a sírba vinni... a jó szíved – motyogta a nő, majd megtorpant és az egyik fa törzsének támaszkodott – igen, ez visz a sírba, már érzem - tapintotta meg a mellkasát a nő – alig kapok levegőt... és, a legrosszabb, hogy már magamban is beszélek, mint egy félkegyelmű. Mi jön még? - Indult tovább - nem elég a bajom. A bátyáim vadásznak rám, együtt utazok az idegesítő húgommal, a lökött öcsémmel, egy rakás félnótással, egy szenilis öreggel.... és még ennek tetejében pesztrálnom kell egy kölyköt. - Artemys tébolyultan a hajába túrt – kétségem sincs a felől, hogy megőrültem, és ezt csakis annak a mocsok, nagypofájú, idegesítő törpnek köszönhetem. Átok rád Thorin. Minden bajom oka te vagy – toporzékolt a nő – ha vagy annyira férfi, megjelensz itt nekem, és a bocsánatomért esedezel – hisztizte a nő. Ekkor valaki nekirohant és legurultak a meredek domboldalon. Artemysnek még ideje sem volt sikoltani, hiszen olyan hirtelen történt, hogy elfelejtett védekezni. Így csak azon volt minden erejével, hogy lerúgja az életére törő támadót. Keményen küzdött a rá nehezedő súllyal, mikor megálltak a domb alján.

- Áu, szállj le rólam – próbálta magáról letaszítani az ismeretlent.

- Artemys? - Hüledezett Thorin, mikor felismerte a nőt a hangjáról – jól vagy? - Tapogatta végig sebesülés után kutatva, amit a nő egy jól irányzott ütéssel jutalmazott - Hogy a fenébe kerülsz ide? - Fogta meg az arcát Thorin, miközben még nem szállt le a nőről. Artemyst kirázta a hideg.

- Te? - Sziszegte a nő – azért nem kellett volna ennyire sietned – ragadta meg Thorint Artemys és megperdülve az avarra szegezte a megszeppent törpöt – te aljas, te mocsok, te vadállat, majdnem megint megöltél! - Üvöltötte a nő.

- Maradj már csendben, meghall minket – fogta be a nő száját. Artemys a férfi mellkasára ülve próbálta lefejteni az ujjait a fejéről, majd reményt nem látva beleharapott Thorin ujjába, aki felszisszenve elrántotta.

- Normális vagy, te nő?

- Thorin úr – a férfi ijedten összerezzent, mikor meghallotta a dombtetőn a számára igencsak bosszantóan rémisztő női hangot. Artemys hunyorogva próbálta betájolni honnan jön az ismerős hang, de Thorin lerántotta magáról a nőt, és maga mellé húzta.

- Most csend legyen – suttogta – itt van a közelben. - Artemys fel akart állni, de a férfi visszanyomta – Itt maradsz most velem, ha mondom.

- Mi van? - Nézett rá döbbenten Artemys.

- Az a nőszemély nem hagy békén. Egész nap követ és kérdezősködik.

- Ki?

- A te Tillgelir barátod nővére... Dolin, vagy, hogy is hívják. Nálad is bosszantóbb lény.

- Thorin úr! Kérem, válaszoljon még néhány kérdésemre – futott el a tündeúton a nő, egy rakás jegyzettel. Artemys halkan felkuncogott, majd az avarba nevetett. Thorin ajka vékony lett a visszafojtott dühtől, ahogy figyelte a nőt, aki a lehető leghalkabban diszkréten rázkódott a nevetéstől.

- Nagyon vicces – fortyogott a férfi és felült, mikor Dolin eltűnt.

- A nagy Tölgypajzsos Thorin rettegve bujkál egy tünde lány elől. Ilyen még a regékben sincs – kacagta a nő, és az oldalát fogva nevetett.

- Nem szeretem, mikor kíváncsiskodnak, főleg, ha az illető egy tünde.

- Dolin ártalmatlan. Ő tiszteli és szereti a törpöket, akármilyen hihetetlenül is hangzik. Amíg a legtöbb hozzá hasonló szoba tünde magával és a természettel van elfoglalva, ő kutat. Azt el kell ismerned, hogy nem sok mindet lehet tudni rólatok, és Dolint ez érdekli, még a nyelveteket is képes volt megtanulni. Nagyon kitartó, addig fog téged üldözni, amíg legalább egy kérdésre nem feleltél. Hidd el, jobban jársz, ha felelsz neki, mert képes végigüldözni Középföldén.