Múlt árnyai

38 fejezet: Kobold vár

Ahogyan ott álltak a koboldok gyűrűjében, akik módszeresen áttapogatták ruháikat, kifordították zsebeiket, elvették személyes tárgyaikat, a törpök mélységes undort és gyűlöletet éreztek a koboldok iránt. Gandalf nem volt velük, minden bizonnyal, őt nem tudták elfogni, még idejében el tudott tűnni támadóik elől, Bilbónak köszönhetően, aki felkiáltott rémületében, mikor a koboldok a falon át megjelentek.

Thorin tehetetlenül tűrte, ahogyan megmotozták és elvették fegyvereit, amit hanyagul a többi mellé dobtak. Félszemmel figyelte a lehajtott fejű Artemyst, aki bűntudattól sújtva nem törődött azzal, ahogyan az ő fegyvereit is elveszik. Nem volt rá dühös, hogy elaludt az őrségben, sajátmagára haragudott. Tisztában volt azzal, hogy a nőt valami napok óta emészti és álmatlanság gyötri, és mégis engedte, hogy ő legyen az egyik őr. Nem tudott rá haragudni, nem is akart.

- Mi ez? - Emelte ki Artemys inge alól medálját az egyik kobold hajcsár.

- Talizmán. - Artemys a kobold kezéből kikapta, majd a ruhájának rejtekébe tűrte – a fegyvereim a tiétek, ezt csak a holttestemről vehetitek le. – Nézett a koboldra a nő. Thorin a kobolddal együtt megborzongott. A nő zöld szemeiből olyan gyilkos hidegség áradt, hogy még a legbátrabb lovagot, koboldot vagy orkot is megtántorodásra bírta volna.

- Nemsokára azok lesztek – nevetett fel a kobold és társaihoz lépett, akik egy női ingen marakodtak.

Thorin Leara pillantott, aki állát felszegve tűrte, ahogyan szétszaggatják a ruhaneműjét. Ő is olyan volt, mint a nővére, rideg és gyilkos tekintetű. De nem jártak jobban a társaik sem. Ingóságaikat a koboldok szétdobálták, marcangolták, tépdesték és törték, néha összemarakodtak egy-egy darabon. Thorin megalázottan várta a sorsukat. Hangos csattanásra kapta fel a fejét és hang irányába fordult. Lea keze még a magasban volt és az egyik kobold a földön hevert.

- Tudd, hová nyúlsz – sziszegte a nő szikrázó gyűlölettel teli szemekkel, majd fensőbbségesen eligazította a ruháját. A koboldok elhúzódtak tőle és csak messziről sziszegtek és fújogtak rá. Öblös nevetés törte meg a koboldok morgását, és a kis társaság az eddig fel sem tűnő hatalmas szikla felé nézett. Ott terpeszkedően trónolt a legcsúfabb és legkövérebb kobold, akit valaha is láttak. Fegyveres koboldőrök vigyáztak rá, akiket akkor vettek észre, mikor a hajcsárgyűrű feloszlott.

A sziklán ülő kobold nem volt más, mint a Nagy Kobold, kopasz és ragyás fején csontkorona volt, kezében hatalmas dárdaszerű bot.

- Kik ezek, akik királyságomba léptek az engedélyem nélkül? - Kérdezte a Nagy Kobold.

- Törpök, és egy ilyen – ragadta meg a hobbit karját az egyik hajcsár – a tornácon találtuk őket.

- Miben sántikáltok? Népem titkait jöttetek kikémlelni? Tolvajbanda vagytok, kétség sem férhet hozzá.

- Nem vagyunk tolvajok, csak egyszerű utazók a Kék hegységből – Lépett ki Tristan bátran felszegett állal – Ezek a törpök nem tolvajok.

- Ki vagy, fiú?

- Ember vagyok, Härion. - Bólintott a férfi.

- Mit keres egy ember a törpökkel? És hová tartotok? - Dőlt előrébb a Nagy Kobold hanyagul.

- Messze keletre tartunk, én testőre vagyok mindnek. - Mutatott a háta mögé Tristan. Thorin egyenes tartással mellélépett.

- Thorin vagyok, ezeknek a törpöknek a vezetője és Härion megbízója. Gyanúsításaid mind alaptalanok. A vihar elől bújtunk meg egy kényelmesnek és lakatlannak tűnő barlangban. Nem állt szándékunkban nektek kellemetlenséget okozni.