Múlt árnyai

78 fejezet: A csata

Ott álltak csendben egymás mellett vegyes ember, törp és tünde. A feszültséget, ami köréjük furakodott szinte fel lehetett volna vágni. Az ellenség egyre csak nyomult beljebb és magukkal hozták a sötétséget. Artemys a testvéreire pillantott és lágyan elmosolygott. Olyan fenségesnek és erős látta őket, mint addig soha sem, majd a kardjára nézet. Lehunyta a szemét és elmondott egy imát, majd dacosan bólintott és a mellette álló Tillgelire nézet.

- Ha nem mondtam volna, még neked tudnod kell, hogy te vagy a legjobb barátom és bármi történjen is ma ez így is fog maradni.

- Nekem is te vagy - mosolyodott el Tillgelir - és lesz, nekünk még holnap ne aggódj, és hosszú évekig bosszantjuk, majd egymást.

- Úgy legyen - mondta halkan a nő és a karját szorosan fogta meg, mikor az ellenségkürtjei visszhangot vertek - Narverë eljött a te időd. Mutassuk meg milyen, mikor egy korcs lesújt. Lobbant tűz Artemys szemébe és felkiáltott hangosan, majd egymás után a fivérei is csatakiáltással felemelték a karjukat és így követék őket mások - halálig - mondta a nő és elindult.

- Kolduskirály vagy - hallotta a fejében visszhangzani Artemys szavait és hiába próbálta kiverni a nőt a fejéből nem ment neki. Még mindig ellőtte van az elégedett és boldog arca, ahogyan szabadon engedte és leveti magát a karzatról és felkacag. Későn jött rá, hogy a tünde szavai valójában a benne fortyogó dühöt szította és ez miatt engedte el a nőt, de már nem volt mit tenni. A nő elment és biztosan rohan is Frerinhez, akit oly annyira szeret. Ez a gondolat, ami nem rég a legnagyobb rémülete volt most valahogy megnyugtatta. Hiszen miért is maradna, mikor a boldogsága nem ide kötötte. Nem akart hinni Lea-nak, hogy a testvére itt maradt. Nem. Biztosan a fivérei elzavarták, hogy megvédjék. Ezzel a naiv gondolattal próbálta magát nyugtatni.

- Mit tegyek - mondta maga elé.

- Harcolj - szólalt meg a fejében Artemys hangja - harcolj! Thorin a tenyerébe temette az arcát, majd feltekintett és ott álltak előtte az unokaöccsei, akik teljes fegyverzetben meredtek rá.

- Mi kimegyünk és harcolunk - mondta Fili - ne állíthatsz meg minket.

- Reméltük, hogy velünk tartasz harcolni.

- Mond Kili nem félsz, hogy az asszonyodat többet nem látod? Nem rettegsz, hogy meghal mikor harcol? És mond, miért engeded el harcolni? Kérdezte halkan Thorin és olyan lágyan, hogy megdöbbentette unokaöccseit.

- Bácsikám nem tudnám meg állítani Lea-t, ha harcolni akar és nem is teszem.

- Miért?

- Nem birtoklom, ha nem szerettem. A feleségem és nem a tárgyam  - felelte Kili - te itt rontottad el, mert birtokolni akartál egy a szabad nép gyermekét és közben lassan megfojtottad a szabadságot a lelkébe. Én ezt nem követem el.

- És ha meghal?

- Ezt én is megkérdeztem. Lea így felelt: Mond, te meg tudnád állítani az esőt csak azért, mert nem akarod, hogy essen? A halál is ilyen. De amíg ott van, mellettem én megvédem, ha kell az életemet adom. De bácsikám kint harcolnak sokuk azért, hogy megvédjék a hegyet te valóban képes lennél itt ülni és várni mi lesz a nap végén? A véred ezt engedi? Kérdezte Kili. Thorin rá pillantott unokaöccsére és hátra dőlt a trónszékében.

- Mikor váltatok ti ketten ilyen erős férfiakká? Kérdezte Thorin és felállt, majd lassan feléjük lépkedett - apátokra hasonlítotok most, de a pillantásotok tüze anyátoké.

- Mond, harcolsz velünk? Kérdezte Fili.

- Hát mondjátok meg nekem öcséim... volt olyan, hogy Durin vére megfutamodott egy harc elől? Kérdezte Thorin mosolyogva - úgy gondolom, ideje lenne tiszteltetett tennünk és megmutatni Durin vérének erejét.