Múlt árnyai

111 fejezet: Lainor

Mielőtt bejutathatott volna a városba módszeresen átkutatták a holmiját, őt magát is és kifaggatták arról miért is érkezett. Desmär a kalóz kapitány tanácsára azt mondta, hogy átutazóban van és egy levél átadása után már készségesen be is engedték. Mikor később megnézte a levelet a kalóz kezeskedet érte és ez kicsit meg melengette a szívét. Nem gondolta volna, hogy az öreg kapitány, akivel rendszerint összeveszett minden egyes alkalommal, mikor felakart lógni a hajójára mikor, üzenetet hozott nekik Maraméktól. De végül csak ki tudna könyörögni mindenkinél, hogy eljöhessen. Túlélte a borzalmas hajó utat, Desmär morgolódását és jó szerével kalózzá vált, de megérte... megért minden egyes percet, amit a ringó hajón kellett eltöltenie. Most már ott állt annak a városnak az utcáján ahol a barátai élnek, akiket már évtizedek óta nem látott. Boldogan rikkantotta el magát és fütyörészve a vállára dobta a holmiját és elindult. Úgy érezte nem lesz itt már gond.
Zeyme felvonta a szemöldökét, mikor egy férfi vágódott eléje a porba felrepedt ajkakkal, majd gyorsan felpattanva neki esett a kocsmából kirohanó másik férfinak. Essiä megragadta úrnője könyökét és elrángatta a veszekedőktől, miközben fel-fel sikkantott, amikor a férfiak öklei sikeresen célt értek. Zeyme felismerte az egyik verekedőt. Apósa egyik beosztottja Meros volt, akit nem rég zavart el, mert részeges természetével rengeteg gondot okozott. Ellenben a másik teljesen ismeretlen volt. Ruhájából vándornak, utazónak mondta volna és az oldalán viselt kardja annyira, nem erre a vidékre volt jellemző, hogy biztosra vette, hogy a tengerről érkezhetett. A magas férfit első pillantásra dúnadánnak mondta volna, de hiába volt szakálla és vad külseje az életét is rá tette volna, hogy a haragos férfi egy tünde és mikor újra a földre került a lába elé kiszúrta a hegyes füleit. Nem igazán tudta mire vélni mit keress erre egy Milror fajtabeli, mikor nevelője többször hangoztatta, hogy erre nem jönnek a tündék nemzetségéből. Kíváncsian húzódott biztos távolba a szolgálójával és onnét figyelte a harcot. A tömeg biztatta őket, de mikor Meros elő kapta a tőrjét sokan fújogattak feléje, mondván ez csalás. Erre az idegen kihúzta az övéből Meros tőrjénél másfélszer hosszabb fegyverét.

- Szóval barátom vagy feladod, vagy megszabdallak. Választhatsz – intett az idegen Meros felé, mire az idegesen köpött egyet a földre.

- Nyavalyás tünde – fordított hátat neki.

- Ígéretet tettél ember, hogy ha legyőzlek, vagy feladod, elmondod merre találom a fajtámbelit – kiáltott utána, de a férfi nem foglalkozott vele – nyamvadt halandó, Morgoth vinné el – morgolódott a férfi.

- Miért keresed? Szólalt meg Zeyme magára vonva a tünde figyelmét, aki gyanakvóan méregette.

- Te tudnál segíteni nekem? Kérdezte és alaposan végig mérte a nőt, aki gazdagon díszített ruhát viselt így arra következett, hogy magas rangú nő lehetett – úrnőm – tette hozzá mellékesen.

- Talán, ha felfedett előttem a szándékodat, de előre szólok, nem vagyok egyedül, ha még is valami ostobaságon járna a csinos kis fejed – bökött a fejével maga mögé, ahol négy férfi állt tisztes távolságban kardjukra rakott kézzel.

- Lainornnak hívnak és a tenger felől jöttem Desmär hajóján. Régi barátokat keressek köztük egy fajtámbélit, akit annak idején Milrornak nevezte magát, de talán most már más nevet visel.

- Hm, nem láttok hazugságot a szemeidben.

- Mert nem is hazudok.

- De úrnőm...

- Csitt, Essiä – rivallt a leányra Zeyme, aki megrántotta a ruhája ujját – hát jöjj velem Lainor, a tenger felől. Anyósom mindenkit ismer, a városban ő talán tudd neked segíteni.