Múlt árnyai

66 fejezet: Indulás előtt

Az ősz már előretolakodott és hűvös szeleket hozott magával, ami meg borzolták a lombokat és karcolták a bőrt. Artemys a készülődő embereket figyelte, akik élelemmel pakolták meg a csónakokat miközben a gondolatai messze jártak. Furcsa szívet szorongató érzés kerítette hatalmába és legszívesebben meg tanácskozta volna Tillgelir-el vagy Frerin-nel a benne lévő kétségeket, de nem volt senki közel s távol, akinek őszintén kiönthette volna a lelkét.

- Valami bánt? Szólalt meg Bard a nő mögött mire Artemys összerezzent.

- Csak elméláztam – felelte a nő.

- Napok óta csendes vagy. Legalábbis az óta mióta elígérkeztél a törpnek. Olyannak tűnsz, aki bánja az egészet. Ha valóban így van, ne hitegesd, és ne kelts benne hiú reményeket. Lépet a nő mellé hátra kulcsolt kézzel a férfi.

- Csak megrettent a gondolat csupán. Nem gondoltam volna soha, hogy rá jön, ki vagyok és még így is akarna engem, hogy tudja az igazságot.

- Évekkel ezelőtt is megkérte a kezdetet.

- Valóban, de akkor nem ismert igazából. Egy szerepet játszottam, amit elvártak tőlem. De most mi van, ha a múltam árnyát látja még mindig bennem és nem azt, ami valóban vagyok?

- Erre neked kell rájönnöd. A házasság nem könnyű dolog, de szép is. Beszélgess, vele mond el a kétségeidet felé és biztosan meghallgat.

- Ő nem Frerin, akivel csak úgy leülhetek magasröptű dolgokról, érzelmekről beszélgetni. Ő Thorin.

- Ki is ez Frerin valójában?

- Mint nemes hölgy szolgálhattam a királyi család egyik magasabb rangú tagját: Frerint. Megmentettem az életét egy hóviharban és hálás volt érte nem foglakozott vele, hogy nő vagyok. Akkor tájt halt meg a védencem is és menekültem az egész bánat elől... ő menedéket adott akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Jó barátom lett és nem érdekelte egy pillanatig az sem kinek születtem – hajtotta le a fejét a nő – Frerin, Thorin öccse. Jóval megfontoltabb, mint a bátyja kiváló vezető sok tekintettben királyibb, mint Thorin, de vele ellentétben nincsenek uralkodói ambíciói, mert tudja nem fogadná a népe jól, ha trónra kerülne.

- Miért?

- A Nagyapám ismert és mélyen tisztelet a népem körében. Volt egy fia, akit mindenki szeretett. Gyönyörű ének hangja volt, vicces, erős, bátor és kiváló ékszerkészítő volt nagyon fiatalon. Mikor Móriát fel akarták szabadítani ő is csatlakozót és Frerin csapatához osztották. Az életét adta, hogy Frerin éljen és ezt soha senki nem fogadta el a nagyszüleimen és az anyámon kívül. „Dicsőn halt, meg büszkén valóm a fiamnak" mondta mindig a nagyapám és úgy gondolom, hogy Prímarir döntése nem volt meggondolatlan, mert tudta, hogy első sorban a nemesek feladata védeni a királyi család minden egyes tagját. De a népünk nem tudott meg tudott bocsátani Frerinek ezért úgy ahogyan ő sem magának. Évekig küzdött a lelki ismeretével, míg jöttem én és feloldoztam.

- Hogyan?

- Megmentette a lelkemet – mosolyodott Artemys Bardra – elvesztettem a hitemet és ő pusztán a kedvségével, a törődésével, a szeretetével megmentett. Az adósságot megfizették így már nem volt oka az önmarcangolásra.

- Te szeretted az a férfit – mondta mosolyogva Bard – ahogyan beszélsz róla, ahogyan kiejted, a nevét erre enged következtetni. Ne nézz így rám – hajolt le a döbbent tekintetű nőhöz Bard – ezzel te is tisztában vagy nem? Ezért jöttél el akkor, mert nem tudtál és még most sem tudsz választani közülük... két fivér egy nőért epekedik miközben az a nő értük. Igazán érdekes és bosszantóan nehéz dilemma. Így a legkönnyebb utat választottad és elmenekültél. De a múltad utolért, ami elől most nem tudsz elfutni.