Múlt árnyai

31 fejezet: Bilbó éles szeme

Bilbó egykedvűen rágcsálta azt a kis cipót, ami a ragujához járt. A tegnap reggeli vita következményeként Lea Artemys mellett sétált és duzzogott, nem szólt senkihez, csak halkan motyogott valami „csökönyös törpök"-ről. Mikor Thorin éjszakai pihenőt rendelt el, a két nő a közelben lévő kis csermelyhez ment, hogy felfrissüljenek. Míg ők távol voltak, a törpök elrendezték a tábort és nekiálltak a tűzrakásnak. Bilbó pedig, akinek éppen semmi hasznát nem vették, az egyik kövön ült és azon gondolkodott, mihez is kezdjen azzal a gyanúperrel, ami alig pár perccel ezelőtt besétált a táborba, majd azt követően a másik. Persze az is lehet, hogy tévedett, hiszen nem volt az a nagy vadonjáró, nem is beszélve arról, hogy alig ismerte őket. De ott volt valami. Valami, ami nem volt számára kerek. Figyelte őket, ahogyan mozognak, beszélnek, vagy éppen a külsejüket mérte végig. Életében akkor látott először ikreket, mikor az egyik távoli rokonának a harmadfokú unokahúga szült. Felettébb érdekes volt a kisfiúk hasonlósága, de így is valahogy meg lehetett különböztetni a két vásott lurkót, akiket módfelett nemkedvelt. Ez a hasonlósági különbség akkor is nagyon érdekelte, így ezen irányú érdeklődése az évek során sem kopott meg. De még egy olyan furcsa párost, mint a gyanújának tárgya, sosem nem látott. Az út során alaposan megfigyelte őket, így igazán meglepő volt számára, mikor visszajöttek. Olyan érzése volt, mintha Artemys és Lea nem az lenne, akik voltak. Olyan volt, mintha ők ketten szerepet cseréltek volna. Ez számára akkor igazolódót, mikor Artemys nem akart a fán aludni, Lea nem volt hajlandó főzni, és mind a ketten szorosan egymásba kapaszkodva korán elmenetek aludni. Persze, ő nem volt semmi jónak az elrontja, mert sejtette, hogy valamiféle csínyt űznek az egész csapattal. És mivel rajta kívül nem gyanakodott senki, úgy gondolta, egy kis tréfa nem árthat a törpöknek. Így, csak halkan kuncogva megtöltötte a pipáját az öreg Tóbival, majd nem sokkal később nagy füstkarikákat fújt a sötét ég felé azon gondolkozva, hogy mit tartogat a holnap számukra.

Bilbó arra ébredt, hogy valaki horkol. A fülébe. S mikor kinyitotta a szemét, amit először meglátott, az a semmi volt. Pontosítva sok-sok haj. Dühösen rázta le magáról és felült. Mellette a hortyogó Tristan volt, aki szorosan melléfeküdt. A fiú keze lecsúszott Bilbóról, mikor felült, majd kikászálódott mellőle. Tristan összegömbölyödött és aludt tovább. A hobbitnak minden álom kirebbent a szeméből, fejéből és végtagjaiból. A tűz mellett Dori ült, mint az ügyeletes őr és intett neki, hogy menjen oda hozzá. Bilbót nem kellett győzködni és takaróját otthagyva - amit a fiatal dúnadán már maga köré is csavart - elindult a törphöz. Dori gőzölgő teát iszogatott fémbögréjéből.

- Látom, felébresztett a hálótársad – mosolygott a szakálla alól Dori.

- Már úgyis ébredeztem. - motyogta zavartan a hobbit – ha aludni kívánsz, menj csak, én majd őrködök.

A törp legyintett.

- Kedves tőled, de hamarosan pirkad. Ó, én udvariatlan, egy kamillateát? - Fordult Bilbó felé.

- Köszönöm, elfogadnék egyet. - Nem sokkal később Bilbó a kezeit egy gőzölgő fémpoháron melegítette. – Mondd Dori, miért is fél Lea a Hegytől?

A törp megpiszkálta a tüzet, majd egy idő után megszólalt.

- Azt beszélik, hogy a hegynek lelke van, és akire megharagszik, megöli.

- A kőóriásokkal?

- Talán, de a hegynek más ereje is van. Megrengeti a talajt alattad vagy lavinát indít a nyakadba. Én inkább az ott lakó koboldoktól tartok. Ám nem kell félned, mi majd vigyázunk rád, hiszen te is a csapatunk része vagy – mosolygott kedvesen Dori. Bilbó kissé elpirult és boldog volt, hogy valaki a törpök közül a társának tartja, bár öröme hamar tovaszállt, mikor felderengett, hogy a lába alól eltűnik a talaj, vagy egy lavina lesodorja, vagy ami még rosszabb, egy kobold felnyársalja. Keserűen felsóhajtott.