Múlt árnyai

95 fejezet: Veszedelem a küszöbön

Milror összefont kezekkel állt a lányok mögött, akik szorgalmasan írták a rúnáikat, amit kiadott nekik. Bár csupán háromesztendősek voltak a tünde úgy látta a leányok örökölték szüleik éles eszét, tudásvágyukat és tehetségüket ám ennek ellenére a sok erény mellet meglapult a szabályszegés, a csökönyös makacsság és nem kevés lustaság. A bűbájos arcocskák bárkit megtévesztett, de a tündét soha sem. Tudta már a szemük állásból, pilláik rebbenésében és ajkuk rándulásából, ha zsiványságra készültek. Ezt az eleven természetet édesanyjuktól örökölték, aki mindig vidáman emlékezet vissza gyermek éveire. Éppen úgy ahogyan Frerin is, akiben, gyermekeiben viszont látta testvéreit és unokaöcséit is. Ilyenkor bár mosolyt erőltet az arcára, de a tünde látta a szemeiben a mély fájdalmat, ahogyan a férfi a gyermeki kérésére Középföldéről mesélt. És ez igaz volt az édesanyjukra is, aki a régi meséket és dalokat bár mosolyogva énekelte a szívét a bánat emésztette. Akkor fogadta meg, hogy át veszi a gyerekek oktatását. Szívesen tette, mert a szívének éppen olyan kedvesek voltak, mint a szüleik. Milror lassan elmosolyodott és a háta mögé kulcsolt kézzel figyelte kis tanítványait, akik ha tudnák mennyire is szereti, őket minden bizonnyal felhasználnák ellene, hogy elkótyavetyéljék a tanórákat.

- Meddig kell ezt csinálnunk? Kérdezte Eled kizökkentve Milrort az elmélkedéséből. A kislány hátra nézet a tündére, aki csak felvonta a szemöldökét - már órák óta írunk.

- Negyed órája sincs, hogy neki kezdtetek.

- Az rengettek idő Milror - sápítozott Theina és a lapra borult - nekünk játszani kell. Luvon elhívott minket karikázni.

- És az anyukája megígérte, hogy csinál datolyás süteményt. Kérlek, engedj el minket. Ígérjük, hogy hozzunk neked is. Biggyedt le Orseyä szája. Milror felsóhajtott és a fejét rázva az ég felé nézet. Tudta nagyon jól, hogy kis védenceit nem tudja maradásra bírni.

- Menjetek, de majd a mai napról írnotok kell. Emelete fel az ujját a férfi és a gyerekek lelkesen bólogattak és egyesével megölelték a tündét és kirohantak a szobából. Milror a tarkóját masszírozva emelte fel a lapokat és meg kellett állapítania, hogy kis tanítványai akármilyen kis bosszantóak néha, olyan ügyesek és rendkívülien ravaszak. A férfi felnevetett, ahogyan átolvasta a papira vetett haditervüket, amit egymás között üzentek arról, hogyan is győzzék meg őt, ha nem engedi el őket azonnal.

- A kis ravaszak. Nevetett fel vidáman a tünde.

Artemys abbahagyta a szövést és lassan felállt, hogy az ablak felé sétált. A meleg sivatagi szél meglobogtatta a ruháját és az utcákon megsétáltatta a port. Nem volt fülledt levegő és nem is perzselve égette a talajt. Kellemes szél táncba kezdett a tengerrel jött levegővel. Artemys az ablakon kissé kihajolva a tengert nézte, majd a férjére nézet, aki a karosszékében ülve a papírjait olvasta elmélyülten. Mintha megérezte volna, hogy őt figyelik Frerin fel pillantott és aggódva nézet a nejére.

- Valami baj van, kedvesem? Rosszul érzed magad? Kérdezte a férfi, de a nő nem válaszolt csak nézet maga elé - Maram? Szólt kissé hangosabban Frerin és hangjában aggodalom költözött, ahogyan figyelte, hogy neje a hasára csúsztatja a kezét - a kicsi? Hívassam a bábát?

- Jól vagyunk - ingatta a fejét a nő és visszatekintett a tengerre - Valami közeleg. Hol vannak a lányok?

- Milror elengedte őket a szomszédba. Luvonnal játszanak.

- Szólok nekik, hogy jöjjenek haza - fordult meg a nő és az ajtó felé indult, de Frerin felpattanva a székéből a felesége után lépet.

- Maram! Szólt lágy hangon a férfi és gyengéden maga felé fordította a nejét - miről beszélsz? Miféle bajról?