Rockstar a párom [BEFEJEZETT]

47.

Andy

Reggel én kísértem munkába Emilyt.
Kissé feszült volt, egy szó nélkül ült mellettem az autóban.

- Minden rendben kicsim? - kérdeztem

Hirtelen rám tekintett, de zavartnak tűnt.

- Persze, minden. - válaszolta,majd a egy hajtincset a füle mögé tűrt.

Lelassítottam a kocsival, majd félrehúzódva megálltunk.

- Látom, amit látok. Kivele! - néztem rá
- Semmi gondd nincs, csak izgulok, hogy mit szólnak a tegnap miatt.. - nem igazán hittem el a szavait, mert ő maga sem hitte el. Látszott rajta.

- Jól van, ha te mondod!

Egészen a munkahelyéig csendben ültünk egymás mellett.
Leparkoltam, majd kiszálltam én is.

- Bekísérlek, oké? - ajánlottam fel
- Gyere! - nyújtotta felém a kezét. Jobb kedvűnek láttam, nem volt olyan frusztrált, mint azelőtt.

A bejárati ajtót átlépve, mindenki szeme tágra nyílt, csodálva, mosolyogva néztek Emily-re.
Megálltunk, mire a többiek tapsolni kezdtek, majd sorra jöttek gratulálni a divatbemutató miatt.

Büszkeséget éreztem, büszkén álltam mellette.
Az a gondolat is előbukkant a fejemben, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy velem van.

- Nagyon köszönöm! - fogott kezet valahány kollégájával.

Megpillantottam Adam arcát.
Egy asztalnál ült, majd elindult felénk zsebre tett kézzel.

Egész végig Emily-t bámulta, a düh kezdett forrni bennem.

Mellettem Emily egyre feszültebbé vált. De miért?

Kezet nyújtott neki Adam, majd gratulált.
Volt valami fura abban, ahogy reagáltak egymásra.

- Emily? Jól vagy? - kérdeztem
- Igen, jól. - zavart volt a tekintete

Nem szóltam semmit sem, viszont úgy éreztem előbb-utóbb úgyis kiszedem belőle.

Bekísértem az irodájába, majd leültem a fotelba.

- Mi volt ez?
- Mi, mi volt? - ült előttem értetlenül
- Tisztán leolvasható volt a feszültség kettőtök közt.
- Feszültség? Egyátalán nem voltam feszült.
- Én nem így vettem észre. Emily, mondd el, akármi is legyen az! - próbáltam szóra bírni.

Lehajtott fejjel ült a székbén, a kezeit babrálta. Éreztem, hogy rossz dolgot fog bevallani.

- A parti estéjén.. Megcsókolt. Mielőtt elítélnél, én nem akartam.

Nem akartam elhinni. Pár napra megyek el, és már ráhajt.. A düh kezdett eluralkodni rajtam, a kezem ökölbe szorult.

Felálltam és kirohantam az ajtón.
Emily utánam futott a folyósóra.

- Várj! Ne csinálj hülyeséget! - fogta meg a karom
- Sokat képzel ez a barom, tudnia kell, hogy hol a helye!
- Azzal, hogy balhét csinálsz még nem teszed megnemtörténtté. Kérlek, nekem ez már így is elég kellemetlen!
- Nézzem el Em? Minek fog hinni engem? A te szemedben minek tűnök majd, ha hagyom, hogy elvegyék azt, ami az enyém? - a méreg nem akart csillapodni bennem.
- De nem vett el tőled senki, a tiéd vagyok, és az is maradok! - magához húzott és megcsókolt.
Kicsit megnyugtatott ezzel, de mégsem annyira, hogy feledésbe merüljön.

- Kérlek, ne rágódj ezen! - tette a fejét a mellkasomra.
- Rendben. - egyátalán nem volt rendben. Ennek a végére csak szemtől szembe tehetünk pontot.