From Morgoth To Sauron

1. Ainuk zenéje

Sötétben kezdődött minden, nem olyan hideg sötétben, hanem abban a meleg fajta sötétben, mint mikor alszunk. Talán aludtam is, az egyetlen, amit biztosra tudok, hogy mikor kinyitottam a szemem egy mosolygós világos, halványan fénylő férfi hajolt fölém. Szemeivel is mosolygott nem csak az ajkával. Nagy kezét fejemre tette, mikor lassan felültem. Az ő hangja volt az első hang, amit életemben hallottam.

- Végre felébredtél, Melkor! - Biztosan kérdőn nézhettem rá, mert folytatta. - Én Eru Ilúvatar vagyok, a te teremtőd, te pedig Melkor Sulimo az első gyermekem. A kis alvók pedig a testvéreid. - Ahogy ezt mondta kezével is intett. Tekintetem követte a mozdulatot és valóban több fiatal gyerek feküdt körülöttem, békésen szunyókálva.

Azóta sok minden történt. Kezdetben csak hallgattuk, ahogy Eru énekel, ötletek ezrei jutottak az eszembe abban az időben, de mivel mi csendben voltunk, így nem szólalhattam meg. Aztán eljött az idő és Eru hagyta, hogy mi énekeljünk. Az örömöm a végtelenbe szállt, mikor ez megtörtént. Végre megmutathattam a többieknek, hogy miket találtam ki.

Eru megmutatta nekünk a világot, amit együtt énekeltünk meg. Minden dalunk megelevenült, így az én dallamom is, bár a többiek nem minden ötletem díjazták. Pedig a főnök csak egy kettőt hurrogott le, de azok mindet, mintha minden ötletem rossz lenne. Fejükre ejtették a testvéreimet ezt már akkor is tudtam.

Azóta Eru több lényt is teremtett és egy helyet, amit Ardának nevezett el, mondanom sem kell én voltam az első, aki megrohamozta a helyet és el is kezdtem szépen átalakítgatni, amiben a többiek nem nagyon voltak segítségemre, de legalább egy kis zugot tudtam készíteni magamnak. Nyugodtan éldegéltem ott, alakítgattam a világot és hidegen hagyott, hogy a többiek mit csinálnak. Persze tartottam velük a kapcsolatot és igyekeztem jó belátásra téríteni őket, de ez nem sikerült.

Úgyhogy egyedül dolgoztam a hegyeken és a sziklaszirteken, a vulkánokon és a sötétben megbúvó lényeken.
Az elmúlt napokban furcsa jelenlétet éreztem érkezni Ardára, tehát úgy döntöttem meglesem a forrását, így vigyorogva masírozok ma el minden valához. Először drága öcsikémet Manwët és a kedvesét Vardát látogatom meg, azóta házasodtak össze, hogy lejöttünk Ardára.

Igaz azóta a többiekre rájött a pár választhatnék, csak tudnám mi ez náluk? Viszont mivel semmi érdekeset nem találtam öcséméknél tovább mentem. Így jutottam el Irmón, Námon és Yavannán keresztül Aluëhoz. Hátam mögött összefogott kézzel sétálok végig a kovács maiái között.

- Mit keres itt a sötét vala? - Hallom meg oldalról alig hallhatóan, de elengedem a fülem mellett. Ezek a maiák be vannak tojva tőlünk, mert ezek a valák mi vagyunk. A név Estë ötlete volt, azzal a nővel senki se mert vitatkozni.

- Biztos valami bajt akar! - Szólal meg egy másik is, mire megforgatom a szemem. Tipikus Aluë, még szép, hogy rossz színben tüntet fel a dolgozói előtt. Mégis tovább megyek, feltett szándékom megtalálni a kovács valát. Azonban ebben a tervemben megállít valami. Éppen a műhely végébe megyek, mikor meglátok valakit. Egy fiatal maiát, hosszú szőke haja fel van kötve, hogy ne lógjon az arcába, bal oldalt egyetlen vörös tinccsel, kezében kalapáccsal és csak a munkájára koncentrál.

"Mit meg nem adnék, hogy azok a narancssárga szemek rám nézzenek!" Fut végig az agyamon, mire meg kell ráznom a fejem, nem gondolhatok ilyeneket, de nem tudok kijönni a transzból, csak állok és nézem, ahogy dolgozik, a meleg meg se kottyan neki, na nem mintha nekem megkottyanna, de ez akkor is lenyűgöző.

Annyira koncentrál, hogy szinte, nem is szinte, tényleg lángok vannak a szemében és mintha a haja vége narancsos színű lenne. Hirtelen nagyot nyelek, észre se vettem, hogy kiszáradt a szám. Már éppen odalépnék hozzá, hogy megszólítsam, már emelném a kezem, mikor valaki elkapja a vállam és kirángat az udvarra. Annyira meglep, hogy reagálni se tudok, csak akkor mikor már kint vagyunk.

- A fenébe is Tulkas! Nem csináltam semmit! Különben is mit keresel te itt? Nem fenn kéne lenned? - Vonom kérdőre és próbálnék felállni, de kapok egy akkora pofont, hogy visszaesek a földre.

- Ártottál a többieknek, Melkor! Ezért most megfizetsz! - Tágra nyílt szemekkel és értetlen arccal nézek rá, nem értem ez mit akar jelenteni.

Nem csináltam semmit, most tényleg nem. Még csak pókokat sem engedtem Manwë szobájába. Viszont nincs időm meggyőzni az előttem állót ártatlanságomról, azonnal verni kezd és csak úgy tudok megmenekülni, hogy elbújok a sötétségben. Mindenem sajog, nem csináltam semmit és megvertek. Amikor én kedves is voltam velük, még azt is hagytam, hogy felállítsák azokat a folyton világító lámpákat, pedig igazán megérthették volna, hogy kell egy kis sötétség is, nem jó, ha folyton világít valami. Ezt viszont nem hagyhatom szó nélkül! Megszégyenítettek, ok nélkül bántottak! Ezt vissza fogják kapni és már tudom is hogyan.

- Ti akartátok, hogy gonosz legyek! - Suttogom az árnyak közé. Eddig nem adtam nekik okot, hogy utáljanak, de most majd kapnak. - Ott foglak titeket bántani, ahol a legjobban fáj! - Kuncogom, mire meghallok egy furcsa hangot magam mögül, már forgatni is kezdem a szemem. Pontosan tudom ki az. - Ne merd azt mondani, hogy nem cselekszem jogosan! Láttad, próbáltam magam megkedveltetni velük, próbáltam kedves lenni, de mindig eltolnak maguktól.

- Teljesen jogos, amit teszel! - Erre azonnal felé fordulok, nem hittem, hogy ezt valaha ki fogja mondani.

- Tényleg nem szidsz le, Eru? - Pislogok sajnálkozó arcára.

- Miért szidnálak le azért, ami az én hibám? - Rázza meg a fejét.

- A te hibád? - Most már tényleg nem értek semmit.

- Igen. Ahhoz, hogy Arda és a világ fejlődjön kellett valaki, aki rombol, aki elpusztítja azt, amit a többiek megalkottak, hogy újra kelljen alkotni. Ez a fejlődés. Ez a te feladatod, ezért vonz téged a sötétség, a furcsa dolgok. - Szavai a szívembe marnak, eddig azt hittem, hogy legalább ő az oldalamon áll, de nem ő is elárult.

Kezeim ökölbe szorulnak, ahogy lehajtom a fejem fehér hajkoronám az arcomba hullik. Nem sírhatok, pedig annyira fáj, amit mond, hogy sírnék. Viszont fel is mérgesít és minél tovább gondolkodok annál mérgesebb leszek. Látom, ahogy a hajam befeketedik, csak pár tincs marad fehér. Haragtól izzó szemmel emelem fel fejem és nézek teremtőmre.

- Kihasználtál! Mindent csak azért csináltál, hogy nekik jó legyen? Elárultál! Azt hittem legalább te az oldalamon állsz! Hazudtál nekem! Esküszöm! Hallod esküszöm, hogy romlásba taszítom a te szeretett Ardád és én fogok uralkodni rajta! Gondoskodom róla, hogy megbánd a napot, amikor megteremtetted Melkort! Gyűlöllek! Hallod?! Gyűlöllek! - Fordulok el tőle és rohanok el a saját kis zugomba.

- Sajnálom, ha rajtam múlna mellettem uralkodnál gyermekem! - Hallom még halkan a hangját, de igyekszem kizárni a fejemből. Nem akarom őt hallani, nem akarok senkit se hallani. Egyedül maradtam, teljesen egyedül.