From Morgoth To Sauron

20. Angband, édes Angband

Most, hogy Mairon elment jön a dolog nehezebb része. A fák irányába fordulok és elindulok a teremtményem felé.

- Ungoliant? - Kérdezem a pókot, aki azonnal rám emeli a szemeit, de még azokban is őrületet látok. - Gyere ide gyermekem! Segítek neked! - Kezdem lassan, de nem hallgat rám. Ráadásul meghallom a többiek hangját is. Mind a két világító fa eltűnt. Tudom, hogy ezért meg fogják ölni, így jobb ötlet híján magamra vonom a figyelmét, fejbe vágva a pókot, aki mérgesen fúj rám, de legalább elindul felém, akkor is ha meg akar enni, de elindul, így én is futásnak eredek egyenesen Angband felé. Ennyit arról, hogy kivárom, amíg elengednek.

Mairon POV

Fáj a szívem, hogy ott kellett hagynom Melkort, de teljesítem a kérését és büszke vagyok rá, hogy a valám ennyire bízik bennem. Repülés közben elgondolkodom az életemen és rá kell jönnöm, hogy amíg nem ismertem Melkort nem is éltem, csak léteztem. Emlékszem rá, milyen érzés volt Aulë maiájának lenni, de az teljesen más volt, most visszagondolva rá, olyan helytelennek tűnik. Mintha valaki vízben akarná felmelegíteni a vasat.

Viszont Melkor mellett új életem van és még ha nem is akarom hangosan kimondani hálás vagyok Erunak, hogy a parázsagyú kovács helyett összekötött a szerelmemmel. Gondolataimból a hegyek látványa rángat ki. Felcsillannak a szemeim, mikor meglátom a tornyokat és érzem, hogy hevesebben ver a szívem. Olyan érzés, mint régen, mikor a többiek piszkálódása után bementem a műhelybe, az én kis saját zugomba. Ahogy átrepülök a hegyeken meglátom a tornyokat és előttük a síkságon szállok le visszavéve a maia alakomat. Nagyot szippantok a hely levegőjéből, ahogy lehunyom a szemem, jó érzés itt lenni.

- Ki vagy? Hogy kerültél ide és mit akarsz? Gyorsan válaszolj, ha életben akarsz maradni! - Hallok meg egy erős férfi hangot, de mikor kinyitom a szemem egy belülről izzó szarvas és szárnyas kőszörnyet látok magam előtt. Mögötte több hasonló szerzet is van, mellette pedig a bámulósokra hajazó kicsit torz, de kedvesnek kinéző lények.

- Mairon vagyok, Melkor Sulimo kedvese! Repülve jöttem, madárként és csak meg akarom várni a páromat. - Válaszolok őszintén, ahogy kedvesem parancsolta.

- Azt hiszed elhiszem neked ezt a mesét fiú? A nagyurat három korszakkal ezelőtt bezárták a mocskos valák! Te is egy vagy az ő talpnyalóik közül! - Erre összeszűkül a szemem, ahogy lassan közelebb lépkedek hozzá, egyenesen az izzó vörös foltokba nézve, amik valószínűleg a szemei.

- Mit mondtál?! Hogy ÉN azoknak a gerinctelen, álnok, szívtelen barmoknak a talpnyalója legyek?! - Érek egészen közel hozzá, már éppen neki kezdenék egy verekedésnek, mikor megérzem szerelmem erejét, így azonnal sarkon fordulok. - Szerencséd van! Melkor mindjárt itt lesz!

- Persze maia! - Hallom a gúnyos hangot, mire felemelem a kezem és egymás után lecsukogatom az ujjaim.

- Öt, négy, három, kettő, egy! - Ahogy az egyet kimondom, a magasból földet ér mellettem a valák legnagyobbika, az én valám. - Üdv itthon, melmë nin (szerelmem)! - Mosolygok rá és látom, hogy ő is visszamosolyog.

- Neked is! Viszont jobb lesz, ha kicsit odébb állsz! Vendégünk jön! - Néz a hegyek felé, ahol meg is jelenik a hatalmas pók. Reagálni sincs időm, csak Melkor mellé lépni, a fekete lény izzó szemekkel áll meg előttünk. - Nem tudom milyen méreg lehet, de rám sem ismer miatta. - Kedvesem szavaira elgondolkodom, majd a nagyszájú kődarabhoz fordulok felé nyomva a zsákot.

- Fogd meg kicsit! - Engedem el, majd elindulok a pók irányába.

- Mairon! Mit csinálsz? - Indulna meg utánam kedvesem, de vállam felett rá mosolygok.

- Bízz bennem! Neked erőt kell gyűjtened, biztos utánunk jön majd valaki és nem lesz kedves! Ezt bízd csak rám! - Ahogy befejezem megint a pókra nézek, tisztes távolban állok meg, mielőtt folytatom. - Ungoliant vagy, igaz? Látom, hogy fáj! Kérlek, hagyd, hogy segítsek! - Nézek a szemeibe, de ő csak megindul felém.

- Értem, a nehezebb utat akarod! - Hajtom le a fejem, majd pont mikor elérne, madárrá változok és megcélzom az egyik hátsó lábát, ahol visszaveszem az alakom és körbeveszem magam tűzzel, ahogy megfogom az állat lábát. - Ez Orome mérge! Miért mérgezett meg az a vadászok szégyene egy ártatlan állatot? - Kérdezem magamtól, látom szemem sarkából, ahogy a pók próbál hozzám közel férkőzni, de a tűztől nem tud.

- Igyekszem gyors lenni, kislány! - Mondom, ahogy lehunyom a szemem és a sebre koncentrálva mormolni kezdem a mantrámat. Hosszú percek múlva a hatalmas pókot zöld fény veszi körül és akkorára összemegy, hogy csak a térdemig ér fel. Mosolyogva nézek rá, de elkezdenek remegni a lábaim. Ezt nem csak én veszem észre. Melkor azonnal mellettem terem és átöleli a derekam.

- Ezt mégis hogy csináltad? - Kérdezi kedvesen megsimogatva az arcomat.

- Melyiket? A lenyugtatást, a méreg felismerést, vagy a gyógyítást? - Kuncogom, ahogy igyekszem megállni a lábamon.

- Ezt így mind! - Mondja megfogva az arcomat.

- A lenyugtatást a vadász mániástól tanultam. Az az idióta olyan hangosan tanítja a maiáit, hogy nem lehet tőle meglenni, és mindig a műhelyem mellett kellett neki tanítani. Az volt a legközelebb az erdőkhöz. A méreg felismerés Eonwe érdeme, amikor vesztettem a párbajokban az volt a büntetésem, hogy egy vala méregkészletét meg kellett tanulnom. A tieidet is tudom, legalábbis, amit a bezárásod előtt ismertek a testvéreid. A gyógyításról pedig csak annyit, hogy Yavanna és Varda nem tudnak halkan beszélgetni és az én szobám volt a legközelebb Yavanna kertjéhez. - Nevetem, mire Melkor is kuncogni kezd.

- Gyere te kifáradt maia! Jobb lesz, ha nyugovóra térsz! - Indul meg velem a hatalmas palota felé.

- Uram ezzel a zsákkal mit csináljak? - Szólal meg a kőszörny.

- Vidd be a nagyterembe! - Legyint egyet a valám. - Ma hagyjatok kicsit békében, szeretnék pihenni. - Néz végig a csapaton, majd megint elindul velem. Mindenre rácsodálkozom, ahogy a palotában haladunk. Minden olyan meleg és hívogató. A szoba, ahova Melkor visz mélyen lenn van a föld alatt, itt még jobban körbeölel a meleg.

- Ez itt a hálótermem, vagyis mostantól a mi hálótermünk! - Csukja be utánunk az ajtót, majd fejét a nyakamba temeti. - Üdv itthon titta nár nin (kis lángom)! - A szívem hevesebben kezd verni a szavaira, majd még hevesebben, mikor ajkait megérzem a nyakamon. Egyik kezemmel hajába túrok, a másikkal pedig megfogom a derekamon lévő kezet.

- Üdv itthon melmë nin (szerelmem)! - Suttogom halkan nyögve.

- Fáradt vagy! Pihenjünk le! Ne aggódj itt már senki sem fog megzavarni minket! - Kap fel az ölébe, majd az ágyra fektet és bebújik mellém. Szorosan hozzá simulok és átölelem a mellkasát, fejem is ráhajtva.

- Tényleg fáradt vagyok egy kicsit. - Suttogom lehunyva a szemeim. - Jó éjt Melkor! - Mondom még halkan, érzem ahogy simogatni kezdi a hajamat.

- Jó éjt, Mairon! - Hallom még távolról a választ, de már el is nyom az álom, a mély és nyugodt álom, ami csak azóta a társam, hogy Melkor mellett vagyok.