From Morgoth To Sauron

15. Meglepetés (Mairon)

Széles mosollyal az arcomon keltem fel reggel, Melkor karjaiban, aki még mindig mélyen alszik. Olyan békésnek tűnik, és olyan jól néz ki, ahogy a kócos haja az arcába lóg. Azonban nem élvezhetem sokáig a látványt, ugyanis égtelen hangossággal kezd valaki dörömbölni az ajtón.

- Eonwe! - Mordul fel kedvesem, lassan kinyitva a szemeit. - Ide érzem a szagát. - Mondja magyarázatként meglepett arcomra. - Jó reggelt, melmë nin (szerelmem)! - Mosolyog rám, mire kihagy egy ütemet a szívem.

- Neked is jó reggelt, cuilë nin (életem)! - Már éppen megcsókolnám, mikor a másik maia a szobán kívül megint verni kezdi az ajtót.

"Most de szeretnék egy olyan helyen lenni, ahol nem zavarnak meg mindig!" Morgom magamban, de persze Melkor elől ezt nem tudom elrejteni.

"~ Ha már Angbandban fogunk élni, ott nem fognak mindig megzavarni. ~" Kedvesem szavaira elmosolyodok és csak figyelem, ahogy az ajtóhoz megy, hogy elküldje Eonwet, majd megrázza a fejét és visszajön mellém.

- Reggeli jelenésünk van, ráadásul az öcsém kitalálta, hogy vele kell töltenem a napot! - Forgatja meg a szemeit, mire én kinyúlok az ágyon.

- Apátokra ütött! - Morgom, amivel elérem, hogy Melkor felkacagjon.

- Valóban. Ugye nem fogsz nagyon hiányolni? - Hajol fölém, mire gondolkodó arcot vágok.

- De! Majd megpróbálom elterelni a gondolataimat. Úgyis tanítanom kell még a bámulósokat. - Forgatom meg a szemem. - Menjünk reggelizni. - Fújok egy nagyot, de még mielőtt felkelnék elkapom Melkor ajkait egy édes csókra, amivel nem tudok betelni.

A reggeli után elválnak az útjaink, én a tünde herceggel a műhelybe megyek, kedvesem pedig az ebédlőben marad. Az egész délelőttöm azzal töltöm, hogy próbálom megértetni a tündékkel, hogyan is kell tényleg használni a fémeket. Szerencsére olyan agyuk van, mint a szivacs, így gyorsan feltalálják magukat, ha elmondom nekik mit kell csinálniuk, ami kifejezetten jó, mert Manwë hamarosan indulni akar.

- Mester! - Lép mellém a herceg, én pedig kérdőn nézek rá.

- Igen, Fëanor? - Teszem le a kalapácsot.

- Szeretnék egy ajándékot csinálni a feleségemnek, egy gyűrűre gondoltam, nagyon szereti a csecsebecséket és házassági évfordulónk lesz. - Magyarázza, s bár nem nagyon érdekel eljátszom, hogy figyelek. - Szóval szeretném megkérni, hogy segítsen benne. Nem vagyok ügyes a nagyon apró dolgokkal. - Hajtja le a fejét, én pedig vállára teszem a kezem.

- Akkor jobb, ha minél hamarabb bele is kezdünk. - Mondom, ahogy elfordulok és intek, hogy kövessen.

Miközben oktatom arra, hogyan kellene egy igazán nőies szép gyűrűt készítenie, új ötlet fogan meg az agyamban, aminek megvalósításába azonnal bele is fogok, amint a tünde diákjaim úgy döntenek, hogy tartanak egy szünetet. Elterveztem, hogy én is csinálok egy gyűrűt a kedvesemnek, biztosan tetszeni fog neki. Úgy döntöttem aranyból fogom csinálni, ezüst berakással és egy kis különlegességgel, amiről csak mi fogunk tudni.

Annyira belemerülök a munkába, hogy észre se veszem, hogy a bámulósok megint dolgozni kezdenek, majd be is fejezik. Hát igen én mindig ilyen voltam, ha valamibe nagyon belekezdtem, akkor kirobbantani se lehetett a műhelyből. Most is addig dolgozom, amíg tökéletes nem lesz az ékszer, akkor is, ha érzem, hogy figyelnek. Mikor éppen az utolsó simításhoz kezdek hozzá megunom a bámészkodókat, így vállam felett rájuk nézek.

- Szeretnétek valamit? - Teszem fel a kérdést, mire az egyik kicsit remegő bámulós belekezd.

- Mester bocsásson meg az udvariatlanságunkért, de szeretnénk megkérdezni, hogy mi... hogy milyen kapcsolat van ön és a sötét vala között? - Kérdése közben már a fényezésen dolgozom, de megállok egy pillanatra.

- Végül is azt mondta legyek rá büszke. - Mondom halkan magam elé, pont befejezve a gyűrűt, amit zsebre teszek, ahogy a bámulósok felé fordulok és kihúzom magam. - A párja vagyok. - Adom meg a választ.

- Hogy-hogy párja? - Pislog az egyik, én pedig legszívesebben fejbe vágnám az ostobaságáért, de a helyzet miatt nem teszem. Viszont válaszolni se tudok, ugyanis megjelenik valaki a műhely ajtajában.

- Sejtettem, hogy itt vagy! - Mosolyog rám Melkor, így én is elmosolyodok.

- Azt hittem az öcséd egész napra lefoglal. - Kuncogom, ahogy figyelem, amint közel jön hozzám és a jelenlévőkkel mit sem foglalkozva átöleli a derekam.

- Mondjuk, hogy megszöktem! - Kacsint rám, ahogy közelebb hajol az arcomhoz. - Már nagyon hiányoztál. - Suttogja, de én már csak az ajkaival tudok foglalkozni.

- Acsorbakalapácsátneki! - Káromkodom el magam, ahogy átkarolom a nyakát. - Csókolj már meg! - Harapok bele alsó ajkamba.

- Ahogy parancsolod! - Vigyorodik el, mielőtt összetapasztaná az ajkainkat.

- Én mondtam, hogy így vannak együtt. - Hallom meg a bámulós herceg hangját.

- De... De, hát mind a ketten férfiak. - Dadog egy másik is, mire Melkor elengedi az ajkaim.

- Talán van vele valami baj? - Fordul a fiú felé, aki rázni kezdi a fejét, hogy nincs. - Én is így gondoltam. Remélem nem baj, ha elrabolom mára Mairont. - Mosolyog szerelmem a bámulós hercegre.

- Nyugodtan vigye csak, már úgyis végeztünk. Mellesleg holnap este szeretnék mutatni majd valamit mindenkinek, a vendégeinknek is, úgyhogy megtisztelnének, ha eljönnének. - Vakarja meg a nyakát a fiatal bámulós herceg.

- Természetesen elmegyünk. Addig is jó éjt nektek. - Biccentek feléjük, majd megfogom Melkor kezét és elindulunk ki a műhelyből, de ahelyett, hogy a lakosztályunkba mennénk kimegyünk az éjszakai kertbe. Varda csillagai már fenn ragyognak, mi pedig leülünk az egyik fa tövébe. Kedvesem vállának dőlök, ahogy nézem a sötétséget a csillagok között, ami rá emlékeztet.

- Miért jöttünk ide? - Teszem fel végül a kérdést, de csak azt érem el vele, hogy Melkor elkezdje a ruhája ujját babrálni. - Valami baj van? - Pislogok rá aggódva, mire egy hatalmasat fúj.

- Hazudtam. - Erre oldalra biccentem a fejem és összehúzom a szemöldököm. Nem értem ez mit akar jelenteni. - Nem az öcsémmel voltam. - Lehunyja a szemeit, majd lassan feláll és felhúz engem is. Még mindig nem értem mi folyik itt, de igyekszem nem kiakadni, ami nem megy valami jól, mert már látom, hogy a hajam végén apró lángocskák jelennek meg.

- Mairon, szeretnék tőled kérdezni valamit. - Itt megáll. - Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de hagyd, hogy befejezzem, rendben? - Már az ereim is kezdenek sárgulni, de biccentek, majd felnézek a valára, aki erre lassan letérdel elém, én pedig ekkor esek úgy pánikba, hogy az egész hajam lángolni kezd akárhogy próbálom kontrollálni. Csak akkor tűnnek el a lángok, mikor Melkor megfogja a kezem.

- Tudom, hogy nem is olyan régen ismertük meg egymást és hogy ott vannak a többiek ostobaságai is, meg Eru is, ami nem éppen pozitív pont. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok a legjobb társaság, meg néha nagyon őrült tudok lenni, meg... - Megint fúj egy hatalmasat, majd mélyen a szemembe néz, azokkal a gyönyörű obszidián szemekkel. - Meg nem olyan vagyok, amilyennek mások akarnak, de neked meg merem mutatni magam, melletted jól érzem magam és veled akarok lenni, amíg az idők vége el nem jön. Te képes vagy akkor is megmosolyogtatni, amikor senki más, felmelegíted a szívemet. Te voltál a fényem a börtönben és most is te vagy a fényem. A mosolyodtól zavartan ver a szívem, és úgy érzem sose tudok betelni veled. Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ez a kivételes fény rám nézzen, de hálás vagyok, hogy megtetted és újra életet leheltél belém. Szóval félretéve minden további felesleges szót, azt szeretném kérdezni, hogy lennél-e a párom, Mairon Aulendil? - Ahogy a kérdés elhagyja a száját felemeli azt a kezét, amivel nem fog és kinyitja tenyérrel felfelé.

Nekem elkerekedik a szemem, mikor meglátom a csillagként ragyogó gyűrűt. Szinte érzem, hogy az arcom olyan vörös lett, mint a hajamban az az egyetlen kósza tincs. Először nem mozdulok, majd támad egy új ötletem, amibe azonnal bele is fogok.