From Morgoth To Sauron

19. Szilmarilok

A reggelinél történtek után elindultunk a műhelyekbe, hogy ma én mutassam meg a bámulósoknak hogyan kell aranyat szerezni. Szerencsére Maironnak igaza volt és ezek tényleg olyan gyorsan tanulnak, mintha szivacs lenne az eszük helyén. Ráadásul lelkesek is, úgyhogy egész nap alig hagynak minket békében. A kedélyek pedig este se nyugszanak le. Alig, hogy vége lett a vacsorának a bámulós herceg fogta magát és úgy döntött, most mutatja be a meglepetését, így mindenkinek át kellett caplatnia a kincstárba. Egy darabig csak vártunk, mikor hirtelen lekapcsolták a villanyokat. Ajkaim azonnal mosolyra húzódnak, ahogy átkarolom kedvesem derekát hátulról.

"~ Te is arra gondolsz, amire én, Melkor? ~" Hallom meg kérdését.

"Arra, hogy szeretnék már kettesben lenni veled az ágyban?" Válaszolom kuncogva, mire ő is nevetni kezd.

"~ Arra is! Meg arra, hogy az öcséd viccesen néz ki, mikor meg van ijedve! Van ötleted, hogy Fëanor vajon mit akar mutatni? ~" Tudakolja a maiám.

" Tényleg vicces, de Manwë mindig ilyen volt. Arról pedig ötletem sincs, hogy mi lehet." Felelek őszintén, ekkor a kellemes homályt éles fehér fény tölti meg, ami három kis kőből szivárog, amik egy nyakláncon lógnak, amit a bámulós herceg tart. Összeszorulnak a szemeim a hirtelen világosságra.

"Túl fényes!" Szólalunk meg pontosan egyszerre Maironnal, ahogy hunyorogva pislogunk a kövek felé.

- Megtisztel, hogy mind eljöttek. Szeretném nektek bemutatni az én legnagyobb műveim a szilmarilokat! Yavanna úrnő fáinak a fényét használtam fel hozzájuk, hogy hirdessék a fényt! A lánchoz pedig Mairon mester adta az ihletet, az apámnak készített fejdísszel. - Emeli magasra a bámulós herceg a láncot, hogy mindenki láthassa.

"~ Komolyan ilyenre használta fel a tudását? Ha már foglalatot akart nekik miért nem csinált inkább fejdíszt belőlük, vagy övet, miért ilyen nőies láncot kellett? ~" Panaszkodik karjaimban a maia, aki igyekszik elkerülni a kíváncsian felé tekintgető szemeket.

"Nyugalom, Mairon! Bámulós szegény! Ne várd tőle, hogy kreatív legyen." Kuncogom magamban, amivel sikeresen elérem, hogy ő is nevetgélni kezdjen. A jelenlévők mind megcsodálják a műremeket, mikor pedig végre kicsit csillapodik a hangulat a tömeg oszlani kezd. Mairon felém fordul és kezeit a mellkasomra teszi.

"~ Tűnjünk innen! Akarlak Melkor! Érezni a mesterem magamban! ~" Dorombolja a gondolataimban, egyre közelebb bújva hozzám, de mielőtt meg tudnánk pattanni megállítanak.

- Mester! - Mairon arca grimaszba torzul, de rávarázsol egy kedves mosolyt, ahogy a nolda fiú felé fordul.

- Fëanor! - Válaszol neki.

- Remélem tetszik önnek a művem. Annyi ihletet adott. Nem tudom eléggé megköszönni a segítségét. - Hajol meg előttünk.

- Igazán nem tesz semmit. Szívesen segítettem. - Válaszol mézes mázosan kedvesem.

"~ Tűnj már el! Nem látod, hogy kettesben akarok lenni a párommal?! ~" Kiabál a tündével magában.

- Büszke vagyok rád, nagyon ügyesen használtad a tudásod. Szabad megkérdeznem kinek készítetted? - Mairon hangja kicsit megnyugszik, mikor szorosan magamhoz húzom, hogy a háta a mellkasomhoz nyomódjon.

- Apám tiszteletére csináltam. - A herceg lehajtja a fejét. - Sajnos úgy érzem csak napjai vannak hátra.

- Órái. - Javítom ki a gyereket, aki kitágult szemekkel néz rám.

- Ne nézz így, Fëanor! Mi megérezzük az ilyet. Már akkor tudtuk, hogy apád haldoklik, mikor beléptünk a palotátokba. - Magyarázza Mairon, kezét a derekát ölelő kezemre rakva.

- Azt nem tudják pontosan mennyi van? Apám mindig is a csillagok alatt akart távozni ezt meg szeretném neki adni. - Folyik végig egy könnycsepp az arcán.

"~ Addig nem fog minket elengedni, amíg nem mondasz neki valamit! Melkor... Már nem bírom sokáig! ~" Érzem, ahogy a szavak között a fiú lassan lejjebb tolja a kezem a derekán, amitől bizseregni kezdek.

- Huszonkettő. - Nyögöm ki végül. - Percre pontosan nem tudom, se azt, hogyan fog meghalni, de ne féltsd fiú. Námonál jó helye lesz. - Nézek a hercegre, aki hála az égnek folyamatosan az arcunkat nézi.

- Köszönöm, Melkor úr! Mester! Ideje lenne indulnom! Viszont látásra! - Fordul el tőlünk, miután biccentünk felé. Kezem ebben a pillanatban ér olyan mélyre Mairon derekán, hogy már olyan helyen érintem, ahol nyilvánosan nem illik.

- Fel akarsz tüzelni, titta nár nin (kis lángom)? - Kérdezem a fülébe súgva.

- Legalább négy hátsó szándékom van rá. - Vigyorodik el, azzal a gonosz vigyorával.

- Csak mert sikeres vagy! - Harapok bele óvatosan a fülébe, amivel elérem, hogy ajkába harapjon. Már éppen elindulnék vele a szobánkba, mikor megint megállítanak.

- Melkor úr, Mairon úr! Csak hogy megtaláltam önöket. - A nolda király hangjára azonnal visszahelyezem tisztes magasságba a kezem a fiú derekán.

"~ Ezt nem hiszem el! Ma mindenkinek beszélgethetnékje van? Nincs nekik feleségük, akikkel foglalkozniuk kellene?! ~" Nyavalyog fejemben kedvesem és egyet kell vele értenem.

- Mit szeretne tőlünk, uram? - Kérdezem mégis a bámulóstól, emlékeztetve magam, hogy ha hamar meg akarok lógni Manwë házi őrizetéből jó kisfiút kell játszanom. Ahogy a kérdés elhagyja a számat a férfi előhúzza a háta mögül az előbb bemutatott szilmarilokat és hálálkodó arccal nyújtja felénk.

- Hallottam a fiamtól, hogy mennyit tanítottak neki és a népemnek az elmúlt pár napban. A többi nagy úr már nagyon régen nem csinált ilyet. Hálás vagyok ezért maguknak. Mivel a fiam boldogsága nekem a legfontosabb és maguk ezt megadták nekem szeretném, hogy fogadják el ezt a kincset ajándékként a jó tetteikért. Én már úgysem tudom sokáig élvezni a fényüket. Szeretném, ha mint utolsó kérésem teljesítenék, hogy vigyáznak rá helyettem. Kívánom, hogy ragyogjon önöknek az idők végezetéig. - Mairon felsandít rám, mikor a férfi felé tartja a láncot, én biccentek így elveszi.

- Köszönjük Finwë király! Nagy becsben fogjuk tartani. - Mondom és látom a hálát a bámulós arcán, ahogy elindul.

- Miért érzem úgy, hogy ennek a testvéreid nem fognak örülni? - Rázza meg a fejét.

- Mert ez a helyzet. Viszont megkért minket rá, nem illik ellenkeznünk és gondolj bele hogy fájt volna a szíve ha elutasítjuk. - A maia biccent egyet, ám mielőtt válaszolhatna hatalmas zaj töri meg a csendet és a bámulós király rohanva jön vissza.

- Valami hatalmas lény van Yavanna úrnő kertjében és megtámadta a fákat! Segítsenek! - Mi egymásra nézünk és biccentünk, ahogy szinte futva indulunk a kerthez, de nekem földbe gyökerezik a lábam, mikor meglátom a hatalmas pókot. Alig ismerek rá, annyira nem önmaga.

- Mi a baj kedvesem? - Fogja meg a vállam Mairon, mire a pókra mutatok.

- Ungoliant! Ezt nem értem! Nem önmaga! Energiával táplálkozik azt tudom, de nem lehetne ekkora, sem ilyen vad! Olyan mintha meg lenne mérgezve! - Magyarázom.

- De ki mérgezhette meg? - Gondolkodik el a maia mellettem.

- Az most mellékes! Ha nem cselekszünk időben a bámulós király idehozza a többieket és megölik. - Fújok egy hatalmasat. - Vége a házi őrizetnek. - Morgom, ahogy megidézek egy zsákot a kezembe. - Emlékszel, hogy nézett ki Angband? - Csak biccent egyet. - Rendben! Tedd bele a zsákba a kavicsokat, aztán válts alakot és indulj el északnak, mindig egyenesen északnak, akkor meg fogod találni! Lesznek ott mások is, de csak mondd meg nekik ki vagy nekem és békén hagynak! Várj meg ott, sietek amilyen gyorsan csak tudok, rendben? - Fogom meg arcát, ő biccent egyet, ahogy a köveket a zsákba nyomja.

- Sok szerencsét és vigyázz magadra! Siess ahogy csak tudsz, nem akarlak megint a börtönben meglátogatni! - Ad egy csókot az ajkaimra, majd az orrom előtt változik át egy nagy fekete madárrá és felreppen az égre.