From Morgoth To Sauron

5. Titok (Mairon)

Fogalmam sincs mi ütött belém, a mellkasomhoz szorítom a tálcát, amin levittem az ételt Melkornak, hogy kicsit lenyugtassam vadul verő szívemet. Gyorsan haladok Mandos folyosóin, hogy visszacsempésszem a tárgyat, mielőtt észreveszik, hogy meglovasítottam, majd a szobámba sietek, ahol kidőlök az ágyon.

- Mi ütött beléd Mairon? Mégis miért mentél le hozzá? Ha észre vettek volna megölnek! - Szidom le magam, de amint lehunyom a szemem sokkal lágyabb hangon folytatom is. Már csak az emlékektől is hevesen ver a szívem. - Mert látni akartam azokat a gyönyörű obszidián szemeket, hallani a hangját, érezni az energiáit. Meg akartam ismerni. - Kezemet az arcomra nyomom, olyan gondolatok forognak a fejemben, amiket nem tudok hova tenni.

- Arrg! - Morgom, ahogy lassan az ablak felé fordulok, csak hogy megpillantsam a felkelő napot a horizonton. - Milyen jó is lenne úgy nézni ezt, hogy itt fekszik mellettem és átöleli a derekam. - Suttogom mámoros hangon, félig lehunyt szemekkel és már éppen elképzelve, ahogy azok az erős karok a derekam köré fonódnak, de azonnal kitágulnak a pupilláim, mikor felfogom, mi jött ki a számon.

- Mégis mire gondolsz Mairon? Verd ki ezt az ostoba gondolatot a fejedből! Csak a mestered lesz, nem a... - Itt elakad a szavam, ajkamba harapok, amikor tudatosul bennem, hogy igen is azt akarom, ekkor nagyot fújok. A kezem lángra kap, ahogy ökölbe szorul, az érzelmeim megint túl hevesek és irányíthatatlanok.

- A szeretője akarok lenni. - Hirtelen fel se fogom mekkora súlya van ennek a szónak, hogy mit is jelent, de nem is érdekel. A tanítványa akarok lenni, a szeretője, el akarok merülni a kalandos világában, magam sem tudom miért. Csak azt tudom biztosan, hogy nem pusztán a tudás miatt, pedig az is hívogat hozzá.

- Mairon! - Hallom meg egy kopogás kíséretében az ajtómon túlról Aulë hangját, mire a fejem leesik a kezemről, amin eddig pihent. A gyomrom pedig megint fordul egyet, ahogy morcosan felnyomom magam az ágyamról, hogy kinyissam az ajtót. Akkor is, ha a hátam közepére se kívánom az ajtómban álló valát.

- Igen, Aulë mester? - Kérdezem az ajtóban megállva. A kovács kezében egy furcsa zöldes ruha van, ami kicsit sem megszokott viselet a körünkben, sokkal elegánsabb, mint amihez szokva vagyok.

- Manwë látni kíván minket, ezt vedd fel. Kint megvárlak aztán együtt megyünk az ülésre. - Engedelmesen biccentek és átveszem a ruhadarabot, majd becsukom az ajtót.

Kiterítem a ruhát az ágyra, hogy jobban megnézzem magamnak. Minden kis részét megfigyelem. Halvány krémszín és két fajta zöld váltakozik benne. Meglepő, de nem is olyan rossz, nem az én színem, de nem rossz. Gyorsan magamra öltöm a ruhát, kiengedem a hajam, csak a vörös tincsemet kötöm hátra és két szőke tinccsel hátrafogom a feleslegesen arcomba lógó hajat, amint ezzel készen vagyok kilépek az ajtón. A kovács vala arcán látom a meglepetést, biztos nagyon nem hasonlítok arra az önmagamra, akit ő ismer.

- Jól áll! - Biccent egyet, viszont valahogy nem érint mélyen a dicsérete, mert még ha Melkor mondta volna, az más lenne, de Aulëtől nem jelent semmit. - Örülök, hogy jó a méret, de menjünk. - Mondja, ahogy elindul előttem, én némán követem őt, ahogy azt illik. Egy kivételesen hosszú folyosón megyünk végig, amit egy nagy díszes ajtó zár le. Mesterem kinyitja és belép rajta, majd megvárja, hogy utána menjek és be is csukja.

- Csak, hogy végre ide értetek Aulë! - Hallok meg egy idegen hangot, mikor pedig a gazdájára nézek majdnem leesik az állam. A férfi kiköpött mása Melkornak, csak hófehér haja van, világoskék szemei és sokkal másabb kisugárzása.

"Manwë!" Kapcsolom össze összes eddigi tudásomat és az előttünk álló alakot.

- Bocsáss meg testvér, de dolgom volt. - Pufog mellettem a vala, majd int, hogy foglaljak helyet. Azonnal Eonwe mellett ülök le. Lehet, hogy magát a nagy Manwët nem láttam még személyesen, de a zászlóvivőjével jóban vagyok. Eonwe egy igazán vicces maia és benne van minden mókában. Tőle tanultam meg kardot forgatni. Most csak vigyorogva kacsint rám egyet, én komoly arccal megforgatom a szemem, de leülök mellé.

- Most, hogy mindenki itt van, el is kezdhetjük a megbeszélést. Melkor elég ideje van már börtönben. Tudni akarom, hogy megváltozott-e. Tudom, hogy sokan úgy gondoljátok, hogy jobb, ha bezárva marad, de meg akarom neki adni az esélyt az újrakezdéshez, mindenki változhat. Azért, hogy tisztábban lássunk szeretném, ha Aulë és a maiája, akik utoljára lenn voltak nála elmondanák, hogy mit tapasztaltak. Minden negatív megjegyzés nélkül. - Néz a valák vezére komolyan a kovácsra, aki összefonja a karjait és megforgatja a szemét.

Mégis, mikor Manwë felkéri elmondja mit tapasztalt, de megjegyzi, hogy szerinte még mindig gonosz és veszélyes a vala. Eddig fel se fogtam mennyire zavar az, hogy rosszat mondanak Melkorról, csak most értem meg, mikor minden ilyen megjegyzés után fellobban bennem a harag és összeszorul a gyomrom.

- Köszönjük testvér. - Mondja végül a vezető, majd tekintetével megkeres engem. - Most pedig a te történetedet szeretnénk hallani Mairon. Beszélj őszintén, úgy mintha semmit sem hallottunk volna eddig. Ne aggódj az miatt, hogy mit mondasz. - Mosolyog rám kedvesen, én pedig felállok és kimegyek a terem közepére. Lassan kezdek bele a tegnapi esemény elmesélésébe. Mindent elmondok, amire emlékszem, végül pedig a valák vezérére nézek.

- Én nem láttam veszélyesnek azt a valát nagyuram! Egy megtört, szenvedő lelket láttam, aki megbánta a tetteit. Ha számít valamit a véleményem, szerintem megérdemel egy második esélyt. - Mondom lehajtva a fejem.

- Köszönöm, Mairon! Nyugodtan foglalj helyet. - Engedelmeskedem szavainak és leülök vissza Eonwe mellé. - Mandos, kérlek hozasd fel Melkort. Őt is ki akarom hallgatni. - Amint kimondja a nevet nagyot dobban a szívem.

"Vajon bántani fogják? El fogják engedni? Vajon láncon fogják hozni? Vajon a napfényben csillog a szeme? Vajon néz majd rám valaha úgy, ahogy most Varda úrnő a férjére?" Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben, ahogy végignézek a valák és maiák csoportján, majd belép az ajtón Mandos két maiája, mögöttük pedig még mindig ugyanazokon a láncokon, amiken a börtönben volt, maga Melkor.

Látom, ahogy végignéz mindenkin, egészen addig, amíg tekintete nem találkozik az enyémmel. A szívem hatalmasat dobban, az obszidián szemek csillognak a napfényben, belülről az ajkamba kell harapnom, hogy ne mosolyodjak el a meghatottságtól, nem vagyok én valami hisztis lány! Viszont jelenleg egy szerelmes idiótának érzem magam. Tekintetünk akkor válik el egymástól, mikor megrántják a láncait. A szívem majd meghasad, ha belegondolok, hogy milyen fájdalmakat kell elviselnie teljesen ártatlanul. Csak remélni merem, hogy Manwë elengedi őt.