From Morgoth To Sauron

2. A rosszfiú

Könnyes szemekkel vetem be magam az ágyamba a birodalmam központjában. Hallottam, ahogy a mellém állt maiák, akik a balrog nevet vették fel összesúgtak mögöttem, ahogy végigrohantam a palotámon, de nem érdekelt. Hiába vannak itt, én egyedül vagyok. Az egyetlen, akiben bíztam elárult. Sírva fekszem az ágyamon, szomorúsággal vegyes harag fortyog bennem, de nem tudok megnyugodni, akkor sem, mikor a könnyeim már elfogynak.

- Gyerünk Melkor, le kell nyugodnod! Ha nem vagy koncentrált nem tudsz semmit sem csinálni! Gondolj valami szépre és könnyebb lesz! - Tanácsolom magamnak, ahogy arcomra tapasztom a kezeim.

Ahogy az lenni szokott fejemben csak teljes feketeség honol, ám most megjelenik benne valami más is. A szívem gyorsabban kezd verni, ahogy a halvány fény forrásához közeledek. Vágyakozva sietek a fényem felé és akkor meglátom őt. A narancssárga szemek most rám néznek, a komoly arcon kedves mosoly ül, a szőke haj le van engedve és munkaruha helyett csak egy köntös van rajta.

Mozognak az ajkai, de hang nem jön ki rajta, én mégis tudom, hogy a nevemet mondja. Egyik kezét felém nyújtja, én pedig szinte remegve fogadom el a kezét. Meleg, fénylik, perzsel, akárcsak a tűz. Már éppen magamhoz ölelném, mikor hirtelen felülök és kinyitom a szemeim, szám elé kapva a kezem.

- Meg akartam csókolni. - Suttogom magam elé, szavaimra a hajamba túrok. Megőrültem, túl sok volt nekem ez a mai nap biztos azért képzelgek ilyeneket. - Ez nem helyes Melkor! - Szidom le magam. - Ő egy férfi, nem gondolhatsz rá így. - Tudom le ennyivel, viszont ekkor eljut a tudatomig, hogy milyen fáradt vagyok, így hagyom az álomnak, hogy magával ragadjon.

Mikor felkelek már sokkal energetikusabb vagyok. Úgy érzem a világgal is szembe tudnék szállni. A balrogoknak meghagytam, hogy vigyázzanak az Utumnonak keresztelt bázisomra, én pedig elindulok, hogy elvegyem a többi valától a kedvenc kis lámpáikat. Árnyként közelítem meg a tárgyakat és öltök mellettük alakot. Alaposan végigmérem az oszlopokat, majd biccentek.

"Teremtenem kell egy fegyvert!" Határozom el magam csak, hogy a következő pillanatban már le is hunyjam a szemem és magam elé képzeljek egy hatalmas buzogányszerű kalapácsot. Alig kell rá koncentrálnom, hogy megjelenjen a kezemben.

- Grond! - Mondom ki a nevét elégedetten, majd kicsit morcosan az égre emelem a szemem. - Ne hidd, hogy azzal, hogy folyton kipótlod a willemet eléred, hogy megbocsájtsak! Figyeld csak, ahogy elpusztítok mindent, amit teremtettél és a kedvemre formálom újra. - Mosolyodok el gonoszul, ahogy felemelem a fegyverem és egy ütéssel darabokra zúzom az egyik lámpát, majd megismétlem a folyamatot a másik lámpával is.

Elégedetten indulok haza és teszem el biztos helyre, még véletlen sem Utumnoban Grondot. Tudom, hogy ez lesz az első hely, ahova a többiek jönni fognak, nem fogom itt tartani a fegyverem. Nem kellett csalódnom az én szeretett testvéreimben, a lámpák ledöntése utáni második kellemes sötétségben töltött nap után meg is jelentek az ajtómban, de az egész csapat, elől az öcsémmel.

- Mit szeretnétek? Már megint mit akartok rám kenni? - Kérdezem a falnak dőlve és magam előtt összefonva a karom.

- Bátyám! Eddig elnéztük, hogy folyton hátráltatsz minket. Próbáltunk jobb belátásra téríteni és elérni, hogy együtt dolgozz velünk, de te nem akarsz megjavulni. - Magamban elnevetem magam, még hogy ők próbáltak velem együtt dolgozni, ez még viccnek is rossz. - Azonban nem hittem, hogy ilyen messzire el fogsz menni! Ilyen mélyre süllyedsz, hogy a lámpákat is ledöntsd.

- Ti akartátok magatoknak a bajt! Tulkasnak nem kellett volna minden ok nélkül pépessé vernie, akkor még mindig állnának a ti kis lámpáitok! - Mordulok rájuk, mire mind meglepetten néznek rám.

- B...beismerte? - Suttogja meglepetten Orome.

- Szóval tényleg te voltál. - Rázza meg fejét Manwë, mintha ő lenne az idősebb testvér. - Csalódtam benned Melkor.

- Jogosan cselekedtem! - Szorulnak ökölbe a kezeim, mire a földből láva csap fel mellettem. Nem bírom kontrollálni a haragomat, így most hatással vagyok a környezetemre. - Ez mind a ti hibátok! - Mordulok rájuk, ahogy megindulok a testvérem felé, hogy megértessem vele a helyzetét, de ő csak lehajtja a fejét és int a többieknek, ahogy elfordul.

Felhúzott szemöldökkel állok meg egy pillanatra, de ez volt a legnagyobb hibám, amit el tudtam követni. Tulkas és Ulmo két oldalról kapják el a karjaimat és fognak le, megjelenik Aluë is kezében egy bilinccsel, amit a csuklóimra és a nyakamra erősít. A fém érintésére fájdalmasan felordítok. A fém a húsomba ég és nem tudom meggyógyítani a sebet, a bilincs lefogja az erőmet. Nincs energiám ellenkezni, így hagyom, hogy elhurcoljanak egyenesen Námo palotájába Mandosba, ott is egy sötét börtönbe.

- Melkor, ellenszegültél Ilúvatar akaratának és akadályoztál minket a munkánkban. Bűneidért, én Manwë Sulimo, Ilúvatar akaratának kinyilvánítója arra ítéllek, hogy itt sínylődj a börtönödben, míg meg nem bánod a bűneid. - Mondja szomorú szemekkel testvérem, de én csak vicsorogni tudok rá. Fogalma sincs, milyen ezeken a láncokon lenni, nem tudja milyen, ha a saját teremtője árulja el. - Talán, ha eleget kéred Eru segít visszatalálni a helyes útra. - Teszi hozzá, mielőtt elfordulna.

- Kérhetem amennyit akarom. - Mondom lassan és minden szó után mély levegőt véve. - Miatta vagyok itt! - Öcsém csak megrázza a fejét és felsétál a lépcsőn, már nem látom az alakját, mikor az ajtó, amin eddig beszökött a fény becsukódik, én pedig egyedül maradok a sötétben.

Ez azonban nem az én sötétségem, nem az a meleg fajta sötétség, ez jéghideg, hidegebb, mint a hegyek csúcsán a hó meg a jég. Megint egyedül maradtam, ki tudja milyen hosszú ideig. Egyedül a fájdalmammal, a hideg sötétségben. Ugyanolyan feketeség fogad, mikor lehunyom a szemem, mint mikor ki van nyitva. Arcomon megint végigfolyik pár csepp könny. Tényleg magam vagyok, de nem bántam meg semmit és soha nem is fogok.

Arda, a testvéreim és mindenki érezni fogja azt, amit én érzek. Ezt a fájdalmat, a korábbi viccelődéseim mostantól már apró fegyverek lesznek, ha kijutok innen mindenki a lábaim előtt fog térdelni. Ha kijutok innen. Gondolataim folyamatosan cikáznak, ide-oda. Egyik pillanatban azt tervezgetem, hogyan fogom az uralmam alá hajtani a világot, a következőben pedig sírok, valamiért, amit én se tudok, hogy mi.

Nem alszom sokat, szenvedek, de mikor teljesen kifáradok olyankor vannak boldog pillanataim. Boldog, meleg, bár helytelen pillanataim. Teljesen kimerülve, mikor lehunyom a szemem mindig megjelenik az én kis fénysugaram, most már nem állok meg, magamhoz szorítom és meg is csókolom, olyankor mindig azt érzem, hogy ő az enyém az egyetlen ami tényleg az enyém, csak az enyém, akkor is, ha nincs itt velem, akkor is, ha ez az egész csak a saját képzeletem.