From Morgoth To Sauron

4. Fény a sötétben

Három korszak, ennyi ideje lehetek itt. A fal mellettem már tele van rovátkákkal, számolom a napokat, hogy valamennyit megőrizzek a józanságomból. Legalább ez maradjon meg, mert a kinézetem már biztos nem a régi. Ebben a sötétben már rég nem vagyok önmagam és hiába teljes a willem, ha ez a rohadt lánc lefog. Az érzelmeim nagy része eltűnt, csak a keserűség és a harag maradt. Ezzel a haraggal fogadom mai is, hogy a láncok a falhoz rántanak.

"Na, most kit küldött le? Aulë, mit keres ez itt?" Ráncolom össze a szemöldököm, ahogy meglátom a kovácsot, amint elég közel ér hangot is adok nem tetszésemnek.

- Miért toltad ide azt a lusta segged Aulë? - Mordulok rá, nem akarom, hogy itt legyen. Hagyjon inkább egyedül megrohadni ebben a szaros börtönben. Különben is csak a szája nagy, ha nem lettem volna lefogva hozzám se tudott volna érni.

- A láncaidat jöttem ellenőrizni. Mairon te nézd meg a jobb kezét én a balt és a nyakát nézem meg. - Szavaira megjelenik mellette egy maia.

A pupillám azonnal kitágul az én fényem, itt van velem egy helyen. Hogy is nevezte a kovács? Mairon? Igen, Mairon, az én Maironom. Mellém lép, én pedig Aulë jelenlétével mit sem törődve bámulom a fiút, hogy minden vonását megjegyezzem. Óvatosan nyúl a bilincsemhez, mintha nem akarna fájdalmat okozni, pedig már megszoktam a láncokat, nem is érzem, ha belevágnak a húsomba. Szakértő szemmel nézi végig a láncomat.

"Azt akarom, hogy rám nézzen!" Kiált fel kétségbeesetten bennem valami, ennek hatására megmozdítom a csuklómat. A fiú azonnal felém fordul és találkozik a tekintetünk. A szívem kihagy egy ütemet, ahogy elveszek a narancssárga szemekben.

- Sajnálom, Melkor úr! - Suttogja, de annyira halkan, hogy én is alig hallom. A hangja annyira elkápráztat, hogy reagálni se tudok, csak pislogni. Mairon lassan feláll és eltávolodik tőlem. - Minden rendben Aulë mester. - Fordul a kovács felé, aki eddigre fejezi be a szöszmötölést.

- Én is így látom! Akkor, akár mehetünk is! - Indul el a vala, mikor elhalad Mairon mellett, a maia lassan fordul utána.

- Ne... - Kezdek bele, de mikor felém fordul nem bírom folytatni csak magamban. "Hagyj itt egyedül!" Könyörgöm némán, de ő elfordul és követi Aulët, már nem látom őket, hamarosan be fogják csukni az ajtót. Viszont mielőtt elnyelne a sötétség még meghallom a maia gondolatait.

"~ Szegény Melkor! Senki sem érdemel ilyen büntetést! ~" A szívem hevesen kezd dobogni, ahogy az ajtó becsukódik. Összeszorított szemmel esek térdre, mikor engednek a láncok. A karjaimon támaszkodom és megint folynak a könnyeim a kezem ökölbe szorul. Egy magam maradtam, elvette tőlem. Elvitte a fényemet. Tehetetlenül terülök el a földön és csukom le a szemem. Hosszú idő óta először újra fáj a szívem és újra megjelenik a sötétben a szőke maia. Mint mindig megfogom a kezét, mosolyogva felnéz rám, de most először meg is szólal a fejemben.

~Ne hagyd, hogy elvegyen tőled! Én a tiéd vagyok, Melkor! Csak a tiéd!~ Felpattannak a szemeim. Idekerülésem óta megszoktam ezt a helyet, beletörődtem, hogy itt maradok örökre, de most ki akarok jutni. Kimenni innen és megszerezni magamnak Mairont. Nem is tudom meddig pufogok egymagamban, de abban biztos vagyok, hogy este van, a levegő megváltozott, mikor is megfeszülnek a láncaim.

"Mi a fene?" Kérdezem magamtól, mikor hirtelen megint engednek a béklyók. Gyanúsan meredek a lépcsőn lefelé tartó csuklyás alakra, aki halvány fényt ad ki magából és, akinek a kezében egy tálca van. Bátran közeledik felém, ami alapból meglep, viszont mielőtt kérdőre vonhatnám a világ legédesebb hangja fojtja belém a szót.

- Gondoltam éhes lehet. Hallottam Mandos úrtól, hogy egy hete nem evett. Kérem fogadja ezt el, a sebeinek is segíteni fog. - Pislogva nézek fel rá, el is felejtettem, hogy a földön ülök.