From Morgoth To Sauron

79. Denethor fia

Orome POV

Többet akarok tudni. Mindig is ez a gondolat vezérelt, hogy minél többet tudjak meg a világról, amit teremtettünk és leginkább a belé teremtett lényekről. Ezért nem is csoda, hogy azonnal megörültem, mikor kiderült, hogy az egyik frissen érkezett tünde, nem is tünde, hanem egy ember. A lehetőségek és ismeretek tárháza nyílt meg előttem. A maiáim igaz annyira nem örültek neki, hogy úgy kell edzeniük, ahogy az ember mondja, de ezzel én igyekeztem nem foglalkozni.

Ha Morgoth visszajön akkor háború lesz és azt akarom, hogy ebben a háborúban az én csapataim legyenek a legerősebbek, ne Manwë Eonwe által irányított emberei. Ahogy a napok múltak eldöntöttem, hogy még többet meg akarok tudni az emberről, aki hála Erunak rendesen csinálja a dolgát. Így kerültem végül el Námo palotájába a testvéremhez.

- Mi járatban erre Orome? - Pislog rám mint, aki nem érti, hogy miért lát valakit. Ezt a jelen helyzetben még meg is értem, hiszen nem mindennapos dolog, hogy én megjelenek itt. Valahogy a hideg ráz a palotájától meg a sok szellemtől, nem is értem ő hogyan képes ezt elviselni.

- Egy szívességet szeretnék kérni testvér! - Felelek neki kedves mosollyal az arcomon, amit ő igyekszik viszonozni is.

- Mi lenne az? - Kérdezi, én pedig elkezdem a nyakamat vakarni.

- Hát izé! Szeretnék beszélni egy két szellemmel, ha lehet. - Vigyorgom mint egy vadalma, amivel elérem, hogy elnevesse magát.

- Majd Liweth elkísér hozzájuk, annyival beszélsz amennyivel akarsz, ha pedig konkréttal akarsz beszélni kérdez meg a lányt, nem is olyan régen számoltattam meg vele a szellemeket. - Biccent egyet, majd elfordul tőlem. - Liweth! - Kiáltja el magát, mire a folyosó végén megjelenik a lány, aki a testvérem hírnöke.

- Igen, Námo úr! - Hajol meg a lány.

- Szeretném, ha elvinnéd Oromet a szellemekhez és a segítségére lennél, ha meg akar valakit találni. - Adja ki a parancsot a holtak ura.

- Ahogy kívánja! Orome úr, erre kérem! - Int a folyosó felé a lány.

- Ha végeztél beszélünk. Jó szórakozást. - Neveti a testvérem.

- Köszönöm. - Kuncogom, majd elindulok a tünde lány mellett.

- Kivel szeretne először beszélni? - Kérdezi tőlem a lányka.

- A Pelenor mezőn elesettekkel, ha lehet. - Mondom, mire a lány egy pillanatra megdermed, de azonnal mosolyog megint.

- Nem probléma! - Ez után csendben követem a lányt, aki elvezet a holtak csarnokához és ott is egyenesen a Pelenor mezei halottakhoz, majd magamra hagy, hogy társalogjak velük.

Legnagyobb meglepetésemre, mikor Moriborról kérdezem őket senki se tud semmit. Még csak a nevét se hallották, amit nagyon furcsállok, úgyhogy elhatározom, hogy megkérdezem Gondor vezetőét, ő már csak tudja, hogy volt-e olyan katonája. Mikor megkértem Liweth kisasszonyt, hogy vigyen el a férfihez, egy pillanatra láttam a szemében valami aggodalmat, de olyan gyorsan eltűnt, mintha ott se lett volna. Ha eddig meg voltam lepődve, akkor most teljesen ledöbbentem.

Denethor a csapatok vezetője kicsit sem mondható épelméjűnek, még halálában sem. Akármit kérdezek csak ugyanazt tudja skandálni, hogy mégis hogyan lehet, hogy mind a két fia halott, de egyik sincs itt. Egyedül akkor válaszolt rendesen, mikor megkérdeztem, hogy milyenek voltak a fiai. Ma már harmadjára maradok szó nélkül, mikor elmondja hogyan viselkedik az idősebbik fia. Az a gyerek szinte teljesen olyan, mint Moribor.

- Hogy hívták?! Denethor! Hallod?! Hogy hívták?! - Kérem számon a férfit, aki mindent elmondott csak ezt az apróságot nem.

- Boromir! - Nyögi ki végül, mire hátra tántorodok és ha a korszakok tapasztalata nem lenne mögöttem lehet, hogy seggre is esnék. Boromir az... Moribor!

Hosszú percekig csak pislogni tudok, majd szó nélkül hagyom magára a férfit, aki még mindig a mantráját mondogatja. Követem vissza Námohoz Liwethet, majd egy gyors elköszönés után vissza indulok a maiáimhoz. Gondolatom ezrei cikáznak a fejemben, nem értek semmit. Végül azonban úgy döntök, hogy kérdőre vonom az illetékest, így felkeresem az embert.

- Moribor! - Szólalok meg, mikor egyedül találom egy tisztáson.

- Igen, Orome úr? - Néz rám kérdő tekintettel.

- Beszélnünk kell! - Mondom komolyan, mire nyel egy hatalmasat.

- Miről uram? - Kérdez vissza.

- Tudni szeretném hogy lehet, hogy az ember katonák szellemei nem ismernek téged és hogy Denethor leírása az idősebbik fia viselkedéséről szinte teljesen egyezik a tiéddel? - Tekintetemmel folyamatosan az övét figyelem, hátha látok benne valami árulkodót, de jelenleg csak meglepettséget és értetlenséget látok.

- Ez biztosan valami félreértés...

- Ne hazudj nekem ember! Az igazat akarom! Te vagy Denethor fia? - Erre lehunyja a szemét és meghajol előttem.

- Igen! Denethor fia Boromir szolgálatára uram! - Mondja, amivel eléri, hogy eltátsam a szám.

- Miért hazudtál a személyazonosságodról? - Teszem fel az egyetlen kérdést, amit jelenleg fel tudok tenni meglepetésemben.

- Biztonságosabb volt így uram! Egy küldetésen voltam, mikor megtámadtak az orkok minket. A csapatom elmenekült, én csapdába estem. Az orkok megöltek volna, ha az Omilus család nem siet a segítségemre. Súlyos sebet szereztem még így is. Napokig magamnál sem voltam. Eltalált egy morgulnyíl. Mikor magamhoz tértem ők voltak ott mellettem. Ure szerint nagyobb biztonságban voltam úgy, hogy senki se tudta, hogy élek. - Magyarázza.

- Apád azt hiszi halott vagy az öcséddel együtt! - Mondom sajnálattal a hangomban. Szegény ember a halálban is azt hiszi, hogy a gyermekei lelke nem jutott el Mandosba.

- Apám sose foglalkozott velünk igazán. Mindig is a képet szerette, amit rólunk alkotott magának. Én csak azt remélem, hogy téved és az öcsém is él. Mikor utoljára láttam őt, akkor éppen olyan helyre készült, ami messze volt a csatamezőtől. Remélem, hogy sikerült túlélnie. Aztán talán, ha szebb napok sütnek le ránk akkor majd újra láthatom. - Mosolyog rám, de én csak egy halvány sajnálkozó mosollyal tudok válaszolni. Nem akarok benne hamis reményt kelteni. Azt még mi valák se tudjuk, hogy kik haltak meg és hogy elértek-e Mandosba. Fogalma is egyedül csak Námonak lehet róla, de neki is csak azért, mert ő felügyel rájuk.

- Imádkozz Eruhoz és lehet meghallgat! - Mondom végül biccentve egyet. - Boromir, ha te a helytartó fia vagy, akkor különleges képzésben volt részed, igazam van? - Fogom meg az álam, ahogy elgondolkodom.

- Igen uram, már kiskorom óta képeztek, sokkal magasabb szinten, mint másokat az öcsémmel együtt. - Bólogat, mire tapsolok egyet és széles mosoly szalad az arcomra.

- Tökéletes! Tovább fejleszthetem a csapatokat! Pont ez kell most nekem! Mindent meg kell nekik tanítanod, amit tudsz! Ne érdekeljen, hogy lusták! Ha nem engedelmeskednek, akkor pedig csak szólj, majd helyre teszem én a lusta népséget. - Hangosan nevetni kezdek, ahogy megveregetem a fiú vállát. - Főnyeremény vagy te ember! - Kuncogom, ahogy elindulok a maiáim felé, hogy felvilágosítsam őket a helyzetről.