From Morgoth To Sauron

68. Lebukás?

Boromir POV

Nyugodtan követtem az Orome nevű vala maiáját el az erdő felé. Próbáltam megjegyezni az utat, de hamar fel kellett adnom, nem nekem való ez az tájékozódjunk térkép nélkül dolog, még jó, hogy Faramir ért ehhez. Nem volt nehéz dolgom a beilleszkedéssel, nekem az ilyen mindig könnyen ment, szegény öcsémnek annyira nem, de ahogy máskor is most is igyekeztem őt is bevonni a beszélgetésekbe, nem akarom, hogy kitaszítva érezze magát, milyen nagy testvér lennék, ha hagynám az ilyet.

Az első napunk a vala szolgálatában nagyon unalmasan telt, unalmasabban, mint egy nap Osgiliathban csaták nélkül és ez már azért jelent valamit. Csupa olyan dolgot kellett csinálnunk, ami hála az orkokkal folytatott folyamatos összetűzéseknek, nekem is és Faramirnak is a könyökén jött ki. Persze nem is mi lettünk volna, ha nem sikerül kicsit magunkra vonni a maiák figyelmét, elmondásuk szerint túlságosan emberi módon harcolunk, csak egy hajszálon múlt, hogy nem lepleztem le magunkat, de szerencsére Faramir visszafogott, mikor majdnem kifakadtam, hogy semmi baj az emberek harcmodorával.

Végül, csak a vállunk vonogattuk és nem is foglalkoztunk az ostoba maiákkal. Sikerült bekerülnöm egy olyan csapatba, ami az aktív vadászattal foglalkozik. Sajnos az öcsémet egy felfedező csapatba rakták, így nem tudtam rá figyelni, de hát nem mindig jön össze, amit az ember akar. Ahogy teltek a napok egész jól összebarátkoztam a maiákkal, persze nem olyan a dolog, mint otthon, de érdekes. Amikor időm engedi igyekszem összefutni Moriellel, aki olyan, mintha minden alkalmat ki akarna használni, hogy elérje, hogy bennem ragadjon a szó a csodálattól.

Ha más csinálná ezt valószínűleg már régen helyre tettem volna, de valahogy az ainutól nem tud zavarni a dolog. Ma reggel az egyik maia társaságában mentem vadászni, vagyis mentünk el az erdőbe, hogy tesztelje hogy tudok íjászkodni. Arra azonban nem számítottam, hogy az az idióta maia majdnem lelövi a szerelmemet. Mondanom sem kell tátottam a számat, mikor megláttam, hogy puszta kézzel kapta el a nyilat.

S bár most nem úgy néz ki, mint ahogy igazából, el tudom képzelni az értetlenül pislogó szénfekete szemeket, az aranyszőke hajat, amit lágyan fúj a szél és azt a kósza vörös tincset, amit mindig hátra tűz. Mosolyogva néz rám, majd visszalövi a nyilat az ostoba maiának. Miután elváltunk, alig bírom kivárni a delet, hogy megint lássam. Azonban még mielőtt Moriel keresésére indulnék, találkozom az öcsémmel, akit kénytelen voltam felvilágosítani a helyzetéről.

Ő és Morion kerülgetik egymást, pedig szerintem mindenki látja, hogy mennyire összeillenek. Végül Mairon úrnak kellett segítenie a dolgon, én pedig emlékeztetve lettem a randevúmra. Hála a szellemeknek sikerült időben megérkeznem, így nem kaptam egy szép nagy leszidást az én életemtől, arról, hogy a mai fiataloknak mennyire nincs időérzéke. Még mindig nem sikerült megszoknom, hogy korszakokkal idősebb nálam.

Az viszont biztos, hogy ha megint összefutok Aragornal és megint elkezd azért hisztizni, hogy milyen fiatal a feleségéhez képest, megint betöröm az orrát. Könyörgöm az a pár száz év semmi hozzánk képest. Na, nem mintha zavarna a dolog, általában észre sem lehet venni, hogy a családja bármelyik tagja idősebb lenne annál, mint aminek kinéz. A randevúm végül egy erdei ebéd volt, aminek a végén sikerült lebeszélnem, hogy este is menjünk el egyet kettesben sétálni.

Sose gondoltam, hogy élvezni fogom, hogy azt kell tettetnem, hogy nem vagyok önmagam, de nagyon tetszik a dolog. Egészen addig, amíg egy nap a "valánk" félre nem von a többiektől, már érzem, hogy valami nincs rendben, mikor általában mosolygós arca komolyra vált.

- Mielőtt bele kezdek szeretném, ha tudnád, hogy megvannak a módszereim, hogy kiszedjem belőled, amire kíváncsi vagyok. - Erre hatalmasat nyelek, hallottam Mairon urat mesélni arról, hogy Oromenek mennyi fajta mérge van és valahogy nincs a terveim között, hogy bármelyiknek is megtapasztaljam a hatását, így biccentek a szavaira. - Őszintén válaszolj a kérdéseimre! - Megint biccentek, mire folytatja. - Ember vagy? - A kérdés hatására a lélegzetem is eláll. Erre nem készített fel senki.

- Igen. - Nyögöm ki végül.

- Sejtettem. - Mosolyodik el megint, majd boldogan összedörgöli a tenyerét. - Végre élesben is láthatom az újak mozdulatait. Morgoth óta nem harcoltam emberrel! - Csak pislogni tudok a vala lelkesedésére. - Azért arra kíváncsi lennék, hogy hogyan futottál össze ezekkel a tündékkel és miért mondtad, hogy te is az vagy? - Kérdezi fejét vakarva. Én meg hálát adok minden lehetséges segítő szellemnek, hogy legalább arra nem jött rá, hogy ki vagyok. Azt hiszem Melkor úr ott nyakazott volna le.

- Úgy gondoltuk, így biztonságosabb! - Hajtom le a fejem, mintha szégyelleném magam. - Mikor még Középföldén voltunk, nagyobb biztonságban voltam, ha azt hitték, hogy tényleg a családjuk része vagyok és nem csak befogadtak. Az Omilus család igazán nagylelkű, szinte mind olyanok vagyunk, akik elvesztették a családjuk és velük szereztek új családot. Gondor gárdistája voltam, Osgiliathba küldtek ki, onnan pedig Faramir parancsnokkal mentem el Mordor határára, ahol egy támadás után leszakadtam a csapatomtól. Megsebesültem és a halálomon voltam, mikor megtalátak. Amorin a kovácskodás mellett meglepően jól ért a gyógyításhoz, ő mentett meg. Aztán velük maradtam. Nem is tudom mi lett a háború vége, csak annak a híre jutott el hozzánk, hogy vége lett. - Mondom, igyekezve valami hihető történetet kitalálni, amit nem nehéz megjegyezni, mert este el kellene mondanom a többieknek, hogy fedésben legyenek a történeteink, ha véletlen mástól is utánam kérdeznek.

- Gárdista? - Szinte látom, ahogy csillog a szeme, mire biccentek. - Főnyeremény! Mindent tudni akarok, hogyan harcoltok, milyen taktikáitok vannak, milyen szintre fejlődtetek, milyen államrendetek van? Jobb, ha felkészülsz rá drága Moribor, hogy az elkövetkező hetekben te fogod tanítani a maiáimat. Azt akarom, hogy tudjanak úgy harcolni, mint egy ember. Tündeként már tudnak, azokból sok van erre, de az ember ritka, majdnem annyira, mint a törp. Na, még egy olyat is kellene szereznem... - És be nem állt a szája hosszú órákon keresztül mesélte, hogy hogyan fejleszti a maiái tudását, hogy mikor Morgoroth visszatér jobban tudjanak majd harcolni, mint Manwë maiái, ami szerintem lehetetlen, abból kiindulva, hogy én láttam még Mordorban harcolni Mairon urat és Gothomogot, aki Manwë maiája volt és azt mondták, hogy visszafogták magukat.

Márpedig még az a visszafogás is ég és föld volt ahhoz képest, ahogy a mesékben az Öt sereg csatájában harcoltak az orkok ellen az emberek, tündék és törpök együtt! Mikor este elszakadtam a valától felvilágosítottam a fejleményekről a többieket. Természetesen kaptam egy kis fejmosást mind Morieltől, mind Thuringtól, hogy nem tudok rendesen kémkedni és ha ez nem lett volna elég, még Mairon úr is kioktatott, hogy vigyázhatnék jobban, hogyan viselkedek, mert a végén még teljesen lebukok és akkor nem tudja, hogy mentsen meg. Azért remélem, hogy erre nem fog sor kerülni.