From Morgoth To Sauron

87. Ágyúú!

Melkor POV

Nehezemre esik, hogy ne ásítsak akkorákat, mint egy ház, ahogy öcsém mellett megyek a folyosókon, mikor megjelenik mellettünk Eonwe is. Testvérem szokásától eltérően csak rápillant és komoly arccal tovább megy. A hírnök csak kuncogva megforgatja a szemét és még rám is kacsint, amit nagyon furcsának találok, de ha most megállnék, hogy ezen elmorfondírozzak, vagy megállítanám a maiát és kikérdezném a dologról azonnal lebuknék. Már pedig, ha már eddig képes voltam ezt az egészet elviselni, akkor igen is ki fogom bírni még egy icike picikét. A vég kifejlett minden szenvedést megér.

Mikor beértünk a nagy terembe, ahol már ott várt minket az összes vala és a maiáik és a családom többi tagja is. Tipikus az öcsémnek mindig késnie kell mindenhonnan. Én magamat kihúzva lépek oda a családom tagjaihoz, akik szépen egy sorban állnak. Ahogy melléjük lépek mind kedvesen rám mosolyognak, én pedig viszonozom nekik a gesztust. Nagyon nehezen fogom magam vissza, hogy ne fogjam meg a szerelmem kezét, de tudom, hogy azzal azonnal leleplezném magam.

Az öcsém komoly arccal és ünnepélyes hangnemben kezd bele a mondókájába, ahogy elmondja, hogy milyen ügyesek voltunk az elmúlt hónapban, majd rátért arra, hogy munkánk jutalmaként kitüntetésben részesülünk. Eonwe ekkor már meglepően és kifejezetten gyanúsan széles vigyorral állt testvérem mellett.

"~ Szerinted mit talált ki már megint az a maiák gyöngye? ~" Hallom meg fejemben Mairon gyanakvó hangját.

"Fogalmam sincs mit talált ki, de már nem tetszik!" Válaszolok morcosan. A gyanúm természetesen most is beigazolódott. Amint az öcsém felemelte a kezét, hogy magához hívjon minket, mikor hirtelen a magasból furcsa pukkanást követően furcsa színű ruhadarabok zuhantak a fejünkre. Szó szerint érzem ahogy a homlokomon kidudorodnak az erek, mikor Eonwe és mellettem a négy ikergyer kuncogni kezd. Mairon hirtelen a karomra teszi a kezét.

"~ Melkor, nyugalom! ~" Suttogja kellemesen selymes hangon. Mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam. Azonban, mikor egy második adagnyi alsónemű teríti be a termet már nem bírom tovább tartani magam.

- Anwge, Manarion, lányok! Hányszor mondtam már nektek, hogy nem szabad ilyet csinálni? - Állok a gyerekek elé csípőre tett kézzel. A gyerekek hatalmasat nyelnek és a rejtő bűbájok úgy olvadnak le a fiaimról, ahogy a víz lefolyik az emberről.

- Bocsánat atar (apa)! - Mondják lehajtott fejjel.

- Hiába próbáltok bocsánatot kérni, ezért büntetést kaptok! - Emelem az arcukba az ujjamat. - Na, ki vele, ki találta ki ezt az ostobaságot? Ti? - Itt rázni kezdik a fejüket, hogy nem. - Eonwe? - Pillantok a maiára, aki szintén nemet ráz a fejével. - Akkor ki volt? - Kérdezem mérgesen.

- Nagyapa! - Mondják a gyerekek.

- Ure! - Mondja ugyanabban a pillanatban Eonwe.

- Nem is igaz! - Háborodik fel apám.

- Nem fogtok átverni! Tudom, hogy hazudtok! - Mondom morcosan, mire az öcsém megköszörüli a torkát.

- Lokrem, mégis mi folyik itt? - Hallom meg a kérdést, mire lehunyom a szemem és visszaállok a helyemre.

- Ha már sikerült elrontanotok az atarotok (apátok) tervét, akkor mutatkozzatok be szépen. - Mondom nyugodt hangon.

- Angwe! - Kezdi az egyik.

- Manarion! - Folytatja a másik.

- Sulimo! Üdv a családnak! - Csicsergik egyszerre, majd meghajolnak.

- Remélem a mieink nincsenek köztük! - Mondom a földön fekvő ruhadarabokra mutatva.

- Természetesen nem! Manwë bácsié volt a főnyeremény! - Vigyorognak rám, én pedig megrázom a fejem.

- A büntetésetekről még beszélünk, gyerekek folytassátok. - Mondom, ahogy a többi gyerekhez fordulok. Először a most Námo szolgálatában álló vámpírka lép elő.

- Üdvözletem újra mindenkinek! - Mondja mosolyogva, majd morcosan Aulë felé fordul. - Ha még egyszer hozzá nyúl a családom bármelyik tagjához a karjába mélyesztem a fogaim és most nem fog atar (apa) megállítani. - Morogja, ahogy leolvad róla a varázslat. - Thuringwethil Sulimo. - Húzza ki magát a lányom.

- A boszorkány! - Ugrik talpra a kovács, mire Thuring csípőre teszi a kezeit és kacsint egyet.

- Én csak alakot váltani tudok nem varázsolni, az a testvéreim reszortja. - Kuncogja. - Apropó tesók öcsi, jössz te meg a párod? Csak mert a bátyját már ismerik! - Neveti a lány, mire az ember lép előre a fiam helyett.

- Engem biztosan nem ismernek, de azért bemutatkozom. Faramir vagyok, Denethor a volt Gondori helytartó fia. - Hajol meg.

- A lényeget kihagytad kedves! - Öleli át a derekát Morion, ahogy leolvadnak róla a varázslatok. A maiák többsége megremeg, még emlékszenek rá az Izzó Harag csatájából.

- Mit hagytam ki? - Pislog fel rá az egykori ember.

- Morion Sulimo kedvese! - Kuncogja, amivel eléri, hogy én is elmosolyodjak. - Húgi te jössz. - Pillant a lányra, aki magát kihúzva lép előre.

- Moriel Sulimo vagyok, üdvözletem mindőtöknek. - Mondja nyugodt hangon felvéve eredeti alakját. - Te jössz! - Kacsint a balrogra, aki megforgatja a szemét.

- Mindannyiukat üdvözlöm, régen találkoztunk már. - Biccent egyet. - Gothmog vagyok, Mordor csapatainak parancsnoka. - Kezd bele, majd mikor Thuring csípőre teszi a kezét kuncogni kezd és felveszi az eredeti alakját. - És természetesen ennek a gyönyörű hölgynek a vőlegénye.

- Ügyes válasz Gothmog! - Kuncog a lányom, ahogy megöleli a férfit, aki felénk fordul, majd az apámra néz.

- Jövök én! Eleget szenvedtem már mint terempucoló! - Szorulnak ökölbe a kezei apámnak, majd kihúzza magát termete szépen megnyúlik.

- Apa! - Mondom komolyan, amivel elérem, hogy az apám megint normális méreteket öltsön, de arca kisimuljon és most megint a teremtő legyen.

- Ide a pénzem srácok! Mondtam én, hogy ő a teremtő! - Kiált fel egy Orome tanonc.

- Calmastin az én részem is szedd össze! - Kiált oda apám a maia felé.

- Te komolyan fogadtál magadra? - Kérdezem meglepetten, mire ő nyakát vakargatja vigyorogva.

- Talán! - Mondja, de hangja inkább kérdést sejtet, mint választ. A valák, erre már azonnal hófehérré válnak. - De talán térjünk vissza hozzátok! - Tereli el a témát magáról, mire Mairon kuncogni kezd.

- Üdvözletem mindannyiótoknak. Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de nem szeretek hazudni. Úgyhogy inkább csak azt mondom, hogy üdvözöllek titeket és remélem most nem lesznek elhamarkodott esetek. - Húzza ki magát, ahogy megint a szokásos alakját veszi fel. A valák már tágra nyílt szemekkel néznek minket. Ekkor lépek elő én is.

- Tudod, mindig is tudtam, hogy nem az elméd élességéről vagy híres, de hogy úgy nem ismertél fel, hogy nap, mint nap melletted voltam drága öcsém! - Ahogy ezt kimondom megint önmagam leszek, amivel azt érem el, hogy az eddig holt sápadt valák most vagy tátogjanak, vagy elkezdjenek pirulni a dühtől. Percekig néma csend van, amit öcsém tör meg, legnagyobb meglepetésemre nem azzal a kérdéssel, amit vártam tőle.

- Ki a másik két lány? - Kérdezi remegő hangon, mire a lányok előre lépnek és alakjuk lassan megváltozik, ahogy megszólal az egyik.

- Meriel!

- Voriel! - Folytatja a másik.

- Sulimo! - Mondják egyszerre tekintetükben reménnyel vegyes aggodalommal, ami csak akkor múlik el, mikor a fiaim melléjük állnak.