From Morgoth To Sauron

69. Már értem

Morion POV

Adával (apuval) reggel követtük Aulë bácsi maiáját. Persze a bácsi azonnal vigyorogva csapott le ránk, amitől kirázott a hideg, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni a dolgot. Ami csak az után ment rendesen, hogy végre kiadta a feladatunkat és egy ideig magunkra hagyott. Még szerencse, hogy nem rakott adát (aput) és engem messze egymástól, így tudtunk nap közben is beszélgetni egymással. Régen volt már, hogy ennyi ideig lehettem adával (apuval) kettesben a műhelyben, s bár itt vannak a maiák, mégis emlékeztet a helyzet a régi időkre, amikor még csak tanultam tőle hogyan kell használni a szerszámokat.

Néha hiányoznak azok a napok, de tudom, hogy már nem vagyok olyan kicsi, mint akkor voltam, már nincs mit tanítania nekem. Persze még mostanában is van, hogy kijavít, és ez itt sincs másként. Van, hogy hallom a fejemben a tanácsait, hogy hogyan fogjam a fémet, hogy még szebb legyen az eredmény. Nem morgok ez miatt, végül is neki korszakok vannak a háta mögött, amiben ezzel a mesterséggel foglalkozott a napjai nagy részében. Akármilyen jó vagyok, még messze nem vagyok az ő szintjén és ezzel mind a ketten tisztában vagyunk.

Így hát viszonylag nyugalmasan telnek a napjaink a kedvenc szabadidős tevékenységemmel. Ezekbe a napokba csak az ront bele, mikor Aulë bácsi megjelenik és minden ok nélkül elkezd engem bámulni, vagy mellém áll és dicsérni kezd, vagy a legrosszabb, mikor oda áll, elkezdi kritizálni a munkám és megpróbál belenyúlni, mindezt mindig úgy, hogy hozzám érjen. Ilyenkor csak hajszálon szokott múlni, hogy ne akadjak ki.

Mert még, ha az álcámban is olyan szemem lenne, mint adának (apunak) akkor megérteném, hogy a vala így néz rám, hiszen kiköpött mása lennék adának (apunak), de zöld szemem van, ez meg mégis úgy néz rám, mintha valami régen elveszett kincset nézne. Ma is egy ilyen nap van, amikor már azt hiszem, hogy sikerül megszabadulnom a valától és talán nyugtom lesz, mikor megérzem magam mögött az energiáit. Már akaratlanul is rászorítok a kalapácsra.

"~ Morion! Kontrolláld magad, ha túl ideges vagy az eredeti alakod át fog ütni az álcán! ~" Hallom meg fejemben ada (apu) megnyugtató hangját, majd azt ahogy dúdolni kezd az elmémben azt a dalt, amit mindannyiunknak énekelt, mikor kicsik voltunk és nem akartunk lenyugodni. Lehunyom a szemem és én is dúdolni kezdem a dalt, csak én nem a fejemben, ahogy visszatérek a munkámhoz. Már éppen megint beszippantana az alkotás élvezete, mikor a vala hangja megzavar.

- Honnan ismered ezt a dalt? - Kérdezi. Kezemben egy pillanatra megáll a kalapács, de gyorsan folytatom a munkát.

- Ada (apu) tanította. - Válaszolom rá se nézve a mögöttem állóra.

- Amorin? - Kérdez vissza, én pedig csak biccentek egyet. - Tudod egy régi ismerősöm, aki nagyon közel állt hozzám mindig ezt a dalt dúdolta munka közben. - Szó szerint érzem, ahogy égni kezd a vérem az ereimben a szavai hallatán. Mégis hogy mer úgy beszélni adáról (apuról) mintha valaha is közelebb lettek volna egymáshoz, mint vala és maiája.

"~ Morion! Semmi baj, az már a múlt. ~" Nyugtatgat ada (apu), én pedig igyekszem tényleg lenyugodni.

- Az áruló maiára gondol igaz? - Kérdezek vissza végül. Eldöntve, hogy ha már ő nem hagy nekem nyugodt napot, akkor én sem fogok neki.

- Igen. - Szinte hallom a nosztalgiát a hangjában. - Mairon akkoriban még a legrendesebb maia volt, akit valaha a hátán hordott Arda. Aztán megjött Morgoth és mindent elrontott. - Itt muszáj letennem a kalapácsot, mert fenn áll a veszélye, hogy a vala fejéhez fogom vágni. Rámarkolok a munkaasztal szélére és lehunyom a szemem, de nem sikerül lenyugodni.

- Az életben valóban vannak szörnyű dolgok Aulë úr! - Itt felé fordulok. - Uram, nem érzem jól magam. Lehetne, hogy egy kis pihenőt kapjak? - Kérdezem, mire a vala szemében aggodalmat látok megcsillanni.

- Természetesen pihenj amennyit kell! Ha úgy érzed, nem kell visszajönnöd ma. Pihend ki magad. - Csak biccentek a valának és elindulok ki az épületből.

"Este találkozunk ada (apu)! Megkeresem Faramirt!" Üzenem adának (apunak), ahogy az ajtóhoz lépek.

"~ Vigyázz a fiúra Morion. Nehogy meglássanak a valák együtt! ~" Hallom meg ada (apu) válaszát.

"Vigyázok!" Válaszolom magamban, majd kilépek az épületből és elindulok az erdő felé, ahol tudom, hogy Orome bácsi és a maiái szoktak állomásozni és ahol most valószínűleg Faramir is van. Már éppen fél úton vagyok, mikor belebotlom a fiúba, aki meglepetten pislog rám.

- Noimor?! Valami baj van? - Kérdezi aggódó hangon, én viszont csak mosolygom rá.

- Csak kicsit rosszul voltam. - Mondom végül. - Elkísérsz a folyóhoz? Hátha a friss víz kicsit helyre hoz. - Nézek rá kérlelőn, mire biccent egyet. Ezután némán haladunk egymás mellett a hatalmas fák között, mikor kiérünk a folyóhoz leülünk a partján.

- Mit mondott? - Kérdezi ahogy megfogja a kezemet. Nem kell mondania kire gondol pontosan tudom, jól ismer már.

- Hogy ada (apu) az övé volt és hogy jött atar (apa) és mindent elrontott. - Rázom meg a fejem. - Nem volt joga ilyet mondani! - Bámulok magam elé, egészen, amíg meg nem érzem a fiú karjait magam körül. - Faramir?

- Minden rendben lesz Morion. Hamarosan vége és minden visszakerül a rendes kerékvágásba. - Ölel jobban magához. Én elmosolyodom és viszonozom a gesztust.

- Tudom, tudom. - Hajtom fejem az övére. - Amíg itt vagy mellettem, addig ki fogom bírni. - Mondom magabiztosan.

- Ne vedd magadra, amit a kovács mond! Fogalma sincs mit beszél! Te tudod, én tudom, a testvéreid is tudják. Ennél pedig nem is kell több. - Mosolyog rám, amit viszonozok is neki, majd megsimogatom a fejét és adok egy csókot a homlokára.

- Szerinted mit fog szólni az atarod (apád), ha megtudja, hogy mi van köztünk? - Néz a szemembe egy kicsit aggódó tekintettel.

- Fogadni merek, hogy már rég tudja. Ada (apu) nem szokott előtte titkot tartani. Valószínűleg arra várnak, hogy mi mondjunk valamit. - Simítok végig az arcán.

- Értem! - Biccent. - Mikor mondjuk el? - Pillant rám kíváncsian.

- Jövőhéten megfelel? - Kérdezek vissza.

- Igen! - Vágja rá azonnal, majd közelebb hajol hozzám. - Morion... - Kezdi el suttogva.

- Igen, alaco nin (vad szelem)? - Nézek egyenesen a szemeibe. Mennyivel jobban örülnék, ha nem lenne rajtunk az a varázslat, amivel elfedjük az eredeti alakunk, de így meg kell elégednem ezzel.

- Csókolj meg! - Hajol egészen közel az arcomhoz. Én szélesen elmosolyodom a szavaira és azonnal meg is teszem, amire kér. Így alig egy fél pillanat múlva már el is veszik minden gondom. Elfelejtem Aulët, a sértéseket, a zaklatottságot és nem marad más csak a fiú a karjaimban, akit végre szerethetek. Aki úgy érzem nekem van teremtve.