From Morgoth To Sauron

41. Nincs tovább (Mairon)

- Mairon úr, énekeljen megint nekünk! - Hallom meg az egyik őröm hangját. Lassan egy hónapja vagyok itt benn, azóta szokásommá vált azt a dalt énekelni, amit kedvesem a gyerekeink születése előtt énekelt nekem. Csak azért éneklem ezt, mert tudom, hogy a maiák nem értik a valériait.

- Egyedül vagytok? - Kérdezem, mint mindig.

- Igen! - Jön a válasz, mire megrázom a fejem, tisztán érzem, hogy van velük egy vala.

- Hazug! - Mosolyodok el, mielőtt mély levegőt veszek. - Legyen, ha annyira hallani akarja! - Adom be a derekam és lassan énekelni kezdek. Percekig csak az én hangom tölti be a helyet, mindent ugyanúgy éneklek, ahogy kedvesem tette és ugyanott is fejezem be, hogy a fiúnk megfogant. Halványan mosolyogva hunyom le a szemeim, ám a láncok hirtelen a falhoz rántanak és az ajtóban megjelenik a ványadtak vezére.

- Mi történt ez után? - Jön a kíváncsi kérdés, én csak fáradtan felmosolygok rá.

- Nem tudom. - Válaszolok. - Nincs tovább, Melkor csak eddig énekelte el. - Mondom komolyan.

- De ott voltál! Folytasd! - Kérlel, de lehajtom a fejem és könnyeket erőltetek a szemembe.

- Soha! Nem fogok belerontani a dalába! Ez az utolsó, ami megmaradt tőle, nem fogok rajta változtatni! - Emelem fel lassan a fejem.

- Értem. Bocsáss meg az udvariatlanságom miatt. Ég veled! - Fordul meg és hagy megint egyedül a cellámban.

Morion POV

Utálom ezt a helyet, unalmas! Halálian unalmas! Hogy bírják ezt a maiák, ennél még az is érdekesebb, ahogy Ancalagon horkol. Alig vagyok itt két hete, de már lassan eljutok arra a szintre, hogy belehalok az unalomba. Pedig azt hittem izgalmas lesz eljátszani, hogy Mandos maiája vagyok, de atarnak (apának) igaza volt ez a lehető legunalmasabb dolog a világon. Mint két hete minden nap, ma is ott állok ada (apu) börtöne előtt és bámulok ki a fejemből. Bár néha megrázom magam, nem akarok véletlenül bámulóssá válni.

Ma viszont meglepő vendégeink jöttek. Történetesen a bácsikám, Manwë és a zászlóvivő maiája Eonwe. Először nem értem mit keresnek itt, csak akkor jövök rá az itt létük okára, mikor az őrtársam megkéri adat (aput), hogy énekeljen. Biztos valamelyik őr jártatta a száját és a bácsikám kíváncsi lett. Némán hallgatom, ahogy ada (apu) énekel, amikor pedig Manwë beront a börtönbe, majdnem elnevetem magamat. Mégis csendben várom, hogy visszajöjjön. Hirtelen megfeszülök, mikor vállamra teszi a kezét, félek, hogy felismer.

- Vigyél le neki, valamit enni fiam! - Alig hallom, amit mondd, de kihúzom magam és egy "Ahogy parancsolja!" után elsietek, hogy szerezzek valami ennivalót.

Magamban már szélesen mosolygok, Manwë bácsikám már megint magának ásta meg a sírját, éppen ki akartam találni, hogy juthatok le adahoz (apuhoz), hogy elmondjam, hogy végre megszökhet, erre tálcán kínálja rá nekem a lehetőséget. Rezzenéstelen arccal megyek be a börtönbe. Ada (apu) látványától viszont összeszorul a szívem. Ki van láncolva, teljesen fehér a haja és a bőre is sokkal halványabb, mint szokott lenni.

- Mit akarsz maia? - Emeli fel szemét, hangja jeges és elutasító, de ez még nem lenne semmi, ha nem vérvörös szemek néznek rám a szokásos meleg narancsos szemek helyett.

- Manwë úr küldi! - Teszem le elé a tálcát, majd kiegyenesedek. Elgondolkodok rajta, hogy egyáltalán felismer-e, azok a szemek nem úgy néznek, mintha tudná ki vagyok. Viszont meg kell próbálnom kommunikálni vele, atar (apa) számít rám.

"Ada (apu)! Hallasz? Tudod ki vagyok? Ada (apu)!" Szinte már kétségbeesetten kiabálok a fejemben, mikor nem látom a szemében, hogy bármit is érnének a szavaim, hirtelen hatalmas sóhajt hallok a fejemben. Tekintetem adara (apura) emelem, elhúzott szájjal néz fel rám, azzal a tekintettel, ami azt jelenti "Ezt nagyon nem kellett volna!"

"~ Ha így ordítozol édes fiam, még a nagybátyád is hallani fogja! ~" Hallom meg a válaszát és érzem, ahogy ajkaimra mosoly szalad és az idegesség elhagyja a tagjaim.

"Azt hittem nem ismersz meg ada (apu)!" Nézek rá, mosolyogva, arca ellágyul és tudom, hogy ha nem lenne leláncolva, most megsimogatná a fejemet.

"~ Arda összes bámulósa és maiája között is felismernélek Morion! Amúgy pedig nem volt nehéz dolgom két hete az ajtóban állsz, már vártam, mikor jössz le! ~" Erre majdnem leesik az állam, és felteszem magamnak a kérdést, hogy ezt vajon honnan tudja. "~ Lassan egy hónapja itt vagytok Valinorban. Mérföldekről felismerem Melkor energiáit. Engem nem fognak le annyira ezek a láncok, mint amennyire ezek hiszik. Balszerencséjükre Aulë csinálta őket. ~" Rázza meg a fejét, én pedig halkan kuncogni kezdek.

"Aulë bácsi nem is gondolt rá, hogy a volt maiája talán képes lenne egyszerűen kijönni a láncokból?" Teszem fel a kérdést, már majdnem hangosan is felnevetve.

"~ Sose az agyáról volt híres! Szerintem el is felejtette, hogy én vettem le Melkorról is. Amúgy pedig már nem is olyan veszélyes ez a lánc, az ilyen varázstárgyak ereje gyorsan csökken, ha nem használják. Ezt pedig jó ideje nem használták. Elég lenne egy kis tüzet küldeni bele és lepotyogna. Még a mantra se kellene. ~" Megint kuncogok egyet, ahogy adat (aput) hallgatom. "~ Szóval mit mondott atar (apa) mikor mehetek már innen ki utánatok? ~"

"Holnap este vár annál a fánál, ahol először választottad őt. Bár fogalmam sincs ez mit jelent." Vallom be, mire ő kezd el halkan kuncogni.

"~ Én tudom, ez elég. Most viszont menj, neked is ki kell innen jutni. Holnap este találkozunk Morion. Vigyázz magadra kisfiam! ~" Néz rám azokkal a féltő szemekkel, amikkel minden csata előtt szokott, én csak megforgatom a szemem, nem vagyok már gyerek. Felveszem a tálcát a földről és elindulok kifelé.

"Vigyázok ada (apu)!" Üzenem még mielőtt kimennék, hogy visszavigyem a tálcát és visszaadjam annak a maiának a munkáját, akinek felvettem az alakját.

Mairon POV

Morion látogatása után izgatottan vártam, hogy végre kiszabadulhassak innen. Már csak percek kérdése és eljön a tökéletes pillanat, amikor annyira le megy a nap, hogy nem fognak látni, már nem kell sokat várnom és viszont látom a szeretteimet. Érzem, amikor elérkezik a tökéletes időpont, nem vesződök a mantrával, ami eltünteti a bilincset, egyszerűen megidézem a lángjaim és leolvasztom magamról a láncot. Hagyok egy kis kellemetlen meglepetést Aulënak, had morogjon, hogy elpusztítottam a becses kis láncait.

Mikor végre megszabadulok a bilincseimtől, elmerülök a fekete árnyak között és már rohanok is a kijelölt helyre, már amennyire az árnyakkal lehet rohanni. Csak közvetlen a fa alatt veszek fel megint alakot. Senkit se látok sehol, de nem is kell látnom, alig telik el egy fél perc, mikor megérzem azt a bizonyos energiát magam mögött és azonnal sarkon fordulok, csak hogy ugyanabban a pillanatban megérezzem a világ legédesebb ajkait az enyémeken.

Gondolkodás nélkül mozdulnak a kezeim és karolom át a nyakát, ahogy visszacsókolok, szinte érzem, ahogy elmúlnak a varázslataim, amikkel megváltoztattam az alakom, már nincsen rájuk szükségem. Ebből az állapotból egy torokköszörülés rángat ki.

- Véletlenül se akarlak titeket zavarni, de le kellene lépnünk, mielőtt a bácsikámék rájönnek, hogy ada (apu) megszökött. - Vigyorog ránk Morion.

- Jól van, jól van, megyünk már. - Nosztalgiával teli szemekkel nézek fel kedvesemre, mikor megszólal.

- Nagyon hiányoztál melmë nin (szerelmem)! - Suttogom jobban hozzá bújva, érzem, ahogy az ölelése szorosabb lesz. Morion mellénk áll és lehunyja a szemét.

- Előre megyek, siessetek! - Kuncogja, majd elnyelik az árnyak.

- Le meleth nin! (Szeretlek!) - Nézek fel megint Melkorra.

- Le meleth nin! (Szeretlek!) - Ismétli meg szavaimat, majd megint csókot hint az ajkaimra. - Menjünk, megmutatom az új otthonunk titta nár nin (kis lángom)! - Szélesen mosolyogva ráhajtom a fejem a mellkasára és hagyom neki, hogy elvigyen az új otthonunkba, teljesen mindegy hol van az, egészen addig, amíg mindenki, akit szeretek ott lesz.