From Morgoth To Sauron

39. Az izzó harag csatája

Moriel sokkal gyorsabban cseperedett mint Morion, de szegénykém még így is nagyon kicsi volt, mikor Maironnal megéreztük életünk egyik legnagyobb csatájának a közeledtét. Mind a ketten szinte remegve keltünk fel reggel, megszólalni se kellett, hogy tudjuk valami nincs rendben. Eddig csak a tudatunk legmesszebbi pontján volt jelen a menekülés gondolata, de most ez sokkal előrébb került. Így kénytelenek voltunk engedni a kísértésnek és biztonsági haditervet kieszelni.

- Szerinted működhet? - Pislog fel rám Mairon könnyes szemekkel, én óvatosan megsimogatom az arcát és lassan megcsókolom.

- Ez az egyetlen esélyünk, működnie kell. Thuringwethil ugye nem ment kémkedni? - Kérdezem, mire biccent egyet. - Rendben van, akkor hívjuk össze a haditanácsot. - Hunyom le a szemem és érzem, ahogy kedvesem szorosabban bújik hozzám, majd percek múlva elenged.

- Most, vagy soha! - Szorulnak ökölbe a kezei, ahogy kisiet a teremből. Amikor ez megtörténik én sírom el magam, nem akarom őket elveszteni.

- Mégha sikerül is nekik, én az oldalatokon fogok állni és megvédelek titeket! - Hallom meg apám hangját, mire meglepetten pislogok rá. - Nem fogom hagyni, hogy az unokáim az apjaik nélkül nőjenek fel.

- Köszönöm. - Csak ennyit mondok és már fel is állok, hogy elinduljak a nagyterembe. Mire oda érek már mindenki ott vár, Mairon arcáról már nem lehet leolvasni a kétségbe esést, de tudom, hogy ott van benne, akkor is, ha rezzenéstelen arccal magyarázza a hadmozdulatokat a kíváncsian figyelő vezéreknek. A terepasztal körül mindenki felemeli a fejét mikor melléjük lépek, de mivel nem szólalok meg, így Mairon tovább magyaráz.

- Most pedig jön a visszavonulási terv! - Hunyom le a szemem, mikor kedvesem végez. Egy fájdalmas sóhaj társaságában ülök le a székemre. - Gothmog, Azog ti fogtok megbizonyosodni róla, hogy egész Angband kiürüljön. - Amikor ezt kimondom minden jelenlévő szeme kitágul, Maironét kivéve, aki tudja miről beszélek.

- Ha ezt a csatát elbukjuk, akkor el kell hagynunk Angbandot. Keletre megyünk túl a Vashegyeken! A lehető legtöbb emberünk el kell juttatni oda. Minden vezérnek más úton kell menni, úgy kell kinéznie, mintha elmenekültünk volna! A visszavonulásra a jelet Morion fogja megadni. A bámulósok valószínűleg megpróbálják majd elpusztítani Ancalagont, ha veszélyesen közel lesznek hozzá, Morion te felülsz a hátára és visszajössz a palotába a lányokért és Gaeleathért, aztán elindultok keletre és vissza se néztek, amíg nem éritek el a hegyeket ott. - Mutatok a terepasztal szélére, ahol a Vashegyek állnak.

- A sárkányok követni fogják Ancalagont, azzal nincsenek gondok. Az a lényeg, hogy el kell innen mennünk, amilyen gyorsan csak lehet.

- A szavaidból ítélve, ti nem jöttök velünk. Atar (apa) veletek mi lesz? - Teszi fel fiam azt a kérdést, amit nem akartam megválaszolni.

- Mi eltereljük a ványadtak figyelmét és utána csatlakozunk hozzátok. - Zárom le ennyivel a dolgot és hiába kérdez nem mondok el többet az amúgy is remegő lábakon álló tervből.

Most kifejezetten sajnálom, hogy bejött a számításunk és a bámulósok akkor támadtak, amikor gondoltunk. Ráadásul volt pár előre nem látott meglepetés is. Például az emberek hadai és az én szeretett testvéreim csapatai. Mondanom sem kell, hogy Mairon és Gothmog nem repesett éppen az örömtől, mikor meglátták a csatamezőn Eonwet. Mégis sikerült valahogy megtartaniuk a csapatoknak a rendet, így meglepően sokáig szinte minimális veszteségekkel tartjuk magunkat.

Természetesen most is a falakról figyelek mindent, de a tudatom hátuljában folyamatosan ott kattognak a különböző gondolatok. Vajon tudunk nyerni, vajon Moriel és Thuringwethil biztonságban van? Mairon és Morion épségben kijutnak a csatából? Tényleg ilyen messzire elmentek a testvéreim csak mert nem azt csinálom, amit ők akartak? Be kell látnom, hogy az utolsó kérdésemre igen a válasz, mégis fáj beismerni, hogy ennyire ellenem fordultak, mikor én csak megvédtem önmagam.

Gondolataimból a horizonton megjelenő valami rángat ki. Kitágult szemekkel figyel, ahogy az a meghatározatlan tudja fene repülő micsoda egyre közelebb jön a palotához és az azt védő hatalmasra nőtt fekete sárkányhoz. Hallom, ahogy a fiam felkiált, látom, ahogy az árnyakkal közelíti meg a sárkányt. Hatalmasat sóhajtok. Hát elkezdődött, nekem pedig végig kell néznem, hogy a drága testvéreim darabokra szedik a világomat.

Az elkövetkező egy óra, egy teljes örökkévalóságnak tűnt és hatalmasabb pusztítást láttam, mint amiről el tudtam képzelni, hogy létezik. A visszavonulási terv tökéletesen halad, már csak Mairon és a húsz fős közvetlen csapata van a csatamezőn, de ők is visszavonulnak.

- Eddig bírtuk királyom, minden elveszett! Menekülnünk kell! Menj, amíg tudsz! - Hallom meg a hátam mögött a hangját. Tudom, hogy figyelnek minket és kedvesem szavaiból ítélve ő is tudja. Szinte biztos vagyok benne, hogy az öcsém csak a megfelelő pillanatot várja, hogy elfogjon engem.

- Köszönöm a szolgálatotok! Fel vagytok mentve! Hagyjátok el a palotát és mentsétek az életetek! - Mondom rá se nézve. Nem bírnám ki, hogy a szemébe nézzek.

- De királyom... - Kezd bele, viszont abbahagyja, mikor felemelem a kezem.

- Ez az utolsó parancsom nektek! Mentsétek az életetek! - Fordulok végül felé, látom a szemében a könnyeket, de még egyik sem folyt le az arcán.

"Szeretlek, titta nár nin (kis lángom)!" Nézek bele mélyen a világ leggyönyörűbb szempárjába, azokba az igéző narancssárga íriszekbe.

"~ Örökké és azon is túl melmë nin (szerelmem)! ~" Hallom a válaszát és érzem, hogy összeszorul a szívem, mikor meghajol előttem.

- Igenis, királyom! - Suttogja, ahogy elfordul és magamra hagy a romba döntött Angband falain.

Figyelem, ahogy kitör a kis csapatával, majd ahogy lassan lehagyva az őket üldözőket eltűnnek a horizonton. Nem mozdulok, felesleges bárhova is mennem megtalálnak. Most sem csalódtam a testvéreimben. Meg se lepett már a lánc látványa, meg se éreztem, mikor hozzám ért. Most nem fájt, csak emlékeket ébresztett bennem, amiktől sírhatnékom támadt.

Némán hagytam, hogy visszarángassanak Valinorba, az öcsém csarnokába. Szó nélkül hallgattam, ahogy a fejem felett tanácskoztak a sorsomról, tudom mi fog következni Eru felvetette ezt a lehetőséget már akkor, mikor az utolsó csatánk még sehol se volt a láthatáron.

- Morgoth Bauglir, itt az ideje, hogy felelj a tetteidért, amit Arda ellen követtél el! Ha megbánást mutatsz, talán enyhítünk a büntetéseden. - Öcsikém szavaira fintorogni kezdek, majd izzó szemekkel nézek fel rá, nem tudok mást csinálni, térdre vagyok kényszerítve.

- Nem tettem semmit Arda ellen! - Sziszegem a fogaim között, nem fogom beismerni, hogy tettem valamit, amikor nem tettem semmit. Csak megvédtem magamat és az enyémeket.

- Ha így gondolod sajnos nincs választásom! Én Manwë Sulimo Ilúvatar akaratának kinyilvánítója ezennel száműzlek téged a külső sötétségbe. Soha többé nem térhetsz vissza és nem ölthetsz alakot. Ez lesz a büntetésed az idők végéig. - Nagyot nyelek, de nem mutatom ki, hogy félek.

Nem adom meg nekik az örömöt, hogy félni látnak. Felemelt fejjel tűröm, hogy Tulkas és Ulmo lefogjon. Látom, ahogy a testvérem felém közeledik, felemeli a kezét és kántálni kezd. Tudom, hogy nemsokára vége lesz, még elnézek mellette, hátha látom az eget, de amit látok, attól fájdalmasan összeszorul a szívem.

- Mairon! - Suttogom, mikor öcsém a homlokomhoz ér, még hallom szerelmem fájdalmas kiáltását, de aztán mint mikor álomba merül az ember elnyel a sötétség.