From Morgoth To Sauron

60. A kék mágusok

Ma reggel megint csapatos reggelit tartunk. Szerencsére sikerült megkötni a békét, az emberek királya több, mint izgatott volt, hogy kereskedni kezdhetünk és még a törp meg a bámulós is érdeklődőnek látszott, bár ők azt mondták, hogy még meg kell beszélniük a dolgot az otthoniakkal. Így a királlyal együtt távoztak és magukkal vitték a hobbitokat is, akik már szerettek volna haza menni. Bár hallottam, hogy a két szelesebb hobbit már meg is beszélte mikor fognak a kilences csapattal találkozni, egész jól összebarátkoztak az orkokkal. Olórin pedig Moval ment el, miután sikerült magát összeszednie és egy fél napon keresztül mást se hallottunk csak azt, hogy bocsánatokat kér mindenért, amit valaha ellenünk tett.

Kész felüdülés volt, mikor a két maia elment Vasudvardba. Faramir azonban mindenki meglepetésére itt maradt és mióta Morionnal visszaértek a küldetésükből, hogy megszerezzék Elrond könyvtárát, amit éppen akkor pakolt ki a tünde, mikor odaértek ki sem jönnek a könyvtárból csak olvasnak.

Mindenki legnagyobb meglepetésére, a bámulós teljesen önszántából adta át a könyvtárat, igaz Morion azt mondta, hogy csak az után, mikor bemutatkozott, előtte majdnem megölték őket, de mikor a két tünde Elrond és Galadriel meghallotta a nevét minden megállt körülöttük és mintha valami rossz álomból keltek volna remegve kezdtek el kérdezősködni és a válaszok után boldogan adták át a könyvtárat, annak ellenére, hogy visszamentek Valinorba.

Mikor kedvesem ezt a történetet meghallotta csak mosolygott, mi pedig nem tudtuk kitalálni vajon mi történhetett. Végül aztán sikerült addig rágnom Mairon fülét, hogy elmagyarázta a helyzetet. Mikor ötven éve találkozott velük Dol Guldurban úgy gondolta, hogy rámond egy varázslatot a gyűrűikre, ha már úgyis a békegyűrűit hordják.

Ennek a lényege annyiban állt, hogy szegény párosunk szemei előtt a pillanat tört része alatt pergett le az igazság velünk kapcsolatban. Ez után már nem csodáltam, hogy úgy reagáltak, ahogy a fiamra. Szóval visszatérve a jelenbe, éppen reggelizünk, mikor az ajtón majdhogy nem beesik az apám, persze mindenki kíváncsian néz rá.

- Sziasztok! Remélem nem zavarok! - Mosolyog kedvesen. - Gondoltam szólok, hogy a két kék varázsló mindjárt itt van. - Gyanúsan nézek a férfire, nem szokott csak így megjelenni.

- Ez ki? - Hallom meg fél füllel Faramir suttogását, mire a mellette ülő Morion nagyot sóhajt.

- Szia nagyapa rég láttunk! Mit csináltál mióta nem találkoztunk? - Az emberek szó szerint tátott szájjal néznek a teremtőre, aki csak a nyakát vakarja unokája szavaira.

- Csak amit mindig, pihentem. - Válaszol, mire az ikrek neki rontanak. - Sziasztok! Látom még mindig teli vagytok energiával! - A fiúk csak nevetni kezdenek és bólogatnak. - Akkor esetleg megmutathatnátok a nagyapátoknak a szobátokat! - A gyerekeknek se kell ennél több azonnal futni kezdenek az ajtó felé, Mairon csak megrázza a fejét, de nem mond semmit.

- Ebédre azért kerüljetek elő és apa ne vidd őket el sehova! Büntetésben vannak, tegnap mindent felforgattak az ent asszonyoknál.

- Rendben van. - Biccent apám, ahogy elindul az ikrek után.

- Ő az volt, akinek gondolom? - Pislog Boromir Morielre.

- Bizony, ő a teremtő, bár néha kicsit szenilis és még mindig próbálja kiengesztelni atart (apát) és adat (aput), de lassan kezdjük megszokni, az ikrek imádják ugratni. - Neveti a lányom.

- Hát én nem ilyennek képzeltem, de azt hiszem kezdhetem megszokni, hogy semmi sem az, aminek hiszem. Jut eszembe, Morion befejezted a könyvet, amit tegnap olvastál? - Kérdezi lelkesen Faramir.

- Igen, igen, megkaphatod! Na, gyere, mielőtt még itt nekem rohamot kapsz, mert nem olvashatsz! Köszönöm a reggelit, délben találkozunk! - Áll fel a fiam és int nekünk, ahogy az ajtó felé indul. - Gyere már Faramir! - Kiáltja el magát meg se fordulva.

- Köszönöm a reggelit! - Biccent az ember és már utána is rohan a fiamnak és csipkelődve távoznak a teremből.

- Moriel, Boromir, nincs kedvetek átruccanni Moriába egy kis barlangászásra? - Kérdezi Turing izgatottan.

- Boromir? - Fordul kíváncsian a fiú felé a lányom.

- Érdekesnek hangzik! Felőlem mehetünk! - Mondja és mikor Moriel tapsolni kezd Gothmog feláll.

- Uraim, akkor én elviszem a hölgyeket és az urat Moriába, valószínűleg csak estére érünk vissza, ha Turingon múlik. - Erre az említett lány kinyújtja a nyelvét.

- Jól van, menjetek csak. Érezzétek jól magatokat. - Mosolyog rájuk kedvesem. Ennél több se kellett, hogy a csapat köszönetek után elinduljon az ajtó felé. - Azt hiszem kettesben maradtunk melmë nin (szerelmem)!

- Nagyon úgy tűnik! Akkor mit csináljunk, amíg a maiák nem érnek ide? - Kérdezem felállva és felé nyújtva a kezemet.

- Mi lenne, ha csak élveznénk egymás társaságát? - Kérdez vissza, én pedig lemosolygok rá és mikor megfogja a kezem magamhoz húzom, majd a derekát átölelve vezetem át a trónterembe.

Alig, hogy leülünk és kényelembe helyezzük magunk, ami jelenleg abból áll, hogy kedvesem a vállamra hajtotta a fejét és lábát átvetette a trón karfáján, mikor megjelent az ajtóban a két kék ruhába öltözött maia, mellettük két olyan magas kislány, mint az ikrek. Ránézésre a lányok is ikreknek látszanak, az egyiknek hófehér haja van és zöld szemei, a másiknak pedig barna haja és olyan kék szemei, mint az öcsémnek.

- Alatar, Pallando! Jó titeket újra látni, kik a kis hölgyek veletek? - Kérdezi kedvesem, ahogy feláll az ölemből és közelebb megy hozzájuk a lányok kicsit remegve hátrálni kezdenek. Ekkor én is felállok és közelebb megyek.

- Igazából pont miattuk jöttünk ilyen hamar. Nem hagyhattuk őket ott, úgy éltek, mintha be lennének zárva, még a kertbe sem mehettek ki. Nem tudtuk hova más hova vihettük volna őket. - Magyarázza az alacsonyabb maia.

- Itt biztonságban lesznek. - Biccentek.

- Ne féljetek, mi segítünk. - Mosolyog a lányokra kedvesem, ahogy kinyújtja feléjük a kezét, és mint régen Thuringnak nekik is megidézi az árnyakat, a lányok csillogó szemekkel lépnek előrébb.

- A bácsik kicsodák? - Kérdezi a fehér hajú.

- Én Mairon vagyok, ő pedig a férjem, Melkor. - Int felém kedvesem, mire én mosolyogva integetek a lányok felé.

- Maiák vagytok, igaz? - Kérdezem én is lehajolva hozzájuk, de szemükben halvány félelmet látok. - Mi a baj, csak nem ijesztő vagyok? - Pislogok értetlenül, de a lányok csak nagyot nyelnek és megrázzák a fejüket.

- Szerintem inkább azzal van bajuk, hogy kire hasonlít Melkor úr! - Szólal meg a magasabb kék maia.

- Mégis miért lenne baj, hogy hasonlítok az öcsémre? - Kérdezem, de nem kapok választ.

- Jól van, így nem megyünk semmire. - Rázza meg fejét kedvesem. - Hölgyeim, bemutatkoznának nekünk? - Tudakolja széles, kedves mosollyal, erre a barna hajú lány az ajkába harap, majd fúj egy hatalmasat.

- Meriel. - Mondja a barna hajú.

- Voriel. - Folytatja a fehér hajú.

- Sulimo. - Mondják egyszerre, mivel elérik, hogy szó szerint eltátsuk a szánkat.